Konrád György: Elutazás és hazatérés (Vári György, Szombat)

Vári György: Konrád György: Elutazás és hazatérés

Szombat

(Konrád György: Elutazás és hazatérés, Noran könyvkiadó 2001, 161 oldal, 1490 forint.)

Mnemnoszüné nem alszik, sose pislog,
minden tekintet számontartatik.
(Tóth Krisztina)

Konrád György legutóbbi regényének címe azt sejteti, hogy az elutazás és a hazatérés nem csak szó szerinti értelemben történik majd meg ezeken a lapokon.* Szó szerinti értelemben egy berettyóújfalusi testvérpár, Konrád Gyurika és nõvére1944-es életmentõ pesti utazását jelenti, majd a hazatérést Berettyóújfalura. Hiszen az út metaforája egyike a legrégibbeknek kultúránkban, tudjuk, hogy az út, amelyet a regényhõsök megtesznek, mindig belsõ út is. Itt például, mint egy rendes nevelõdési regényben, a felnövekedésé. „Örültem, hogy jön a vonat. A vagonfolyosó ablakából visszanézve már csak a gõzmalmot és a replique montre református templom tornyát láttam, aztán semmit sem. Valami befejezõdött. Ma úgy mondanám, hogy a gyerekkor. (57) Annyiban nem rendes ez a nevelõdési regény, amennyiben a nevelõdés szembesülés a halállal, ráadásul nem a sorsszerû, hanem az esetleges halállal. Tartós adomány tizenegy éves korban megismerni azt…, hogy bármikor megölhetnek.”.(78) A „hazatérés” toposza legalább ennyire régi, azonban mivel az utazás korántsem tipikus, a hazatérés már nem tûnik problémamentesnek. Sem szó szerinti, sem metaforikus értelemben. Az elsõ hazatérés alkalmával kiderül, hogy az út nagyobb volt, mint sejteni lehetett, nem csak Berettyóújfaluból Pestre, még csak nem is egyszerûen a gyerekkorból a felnõttkorba vezetett, hanem egy összeomló világot hagyott hátra, ahová nincsen visszatérés. A régi ház lakhatatlan. „Az egész házban a padlástól a pincéig mindenütt csak a szemét és a mocsok, a padlón széttaposott könyvek, fényképek…Kezdtük felfogni, hogy ami volt, az már nem lesz soha”. A ház, a haza lakhatatlanná vált, nem lehetett többé hova hazatérni. Ezért nem tudott Konrád Gyurka dolgozatot írni arról, miért szereti a hazáját. Ha nincs meg az otthon, ha nincs hely, ahonnan elindultam és ahova visszatérhetek, ha történetemnek nincs kezdete, akkor immár „én” sincs. A múltat szakadék választja el a jövõtõl és múltam olyanná válik, mintha tükörben nézném. Más dimenzióban van, soha nem férhetek már hozzá. Így, ilyen idegenként köszönti a lakásban megmaradt egyetlen tárgy, a háromajtós rokokó szekrény tükrében önmagát Konrád Gyurka, harmadik személyként. „Néztem az épen maradt tükörben csodálkozó arcomat, álltam a megalázott halmazban, a honvágy csúfságában, és biccentettem annak a kis figurának, aki lám, így hazatalált.”(133) A múlt megmaradt rekvizitumai, nyomai csak önmagunktól való elválasztottságunkat mutatják, a betemethetetlen szakadékról tanúskodnak. Mindez a szemlélõdés folyamán tudatosodik, hiszen a mondat elején még sajátjaként gondol az elbeszélõ tükörképére (arcom), de lelkiállapotáról (csodálkozás) már csak a tükörbõl értesül, a tükörben látott arcon veszi észre, végül, az én és tükörképe elválnak, a tükörkép lesz az, aki hazatért, akirõl idáig olvastunk. A hazatérés illúzió, tükörkép pusztán. A hidat, ami a gyerekkorból a felnõttkorba vezetett, felégette a tûz, amelyben elhamvadt Berettyóújfalu zsidó lakossága. A hazatérés nem lehetett sikeres.
„Semmi sem volt igazi, itt voltunk Berettyóújfalun, itt voltunk Berettyóújfaluban és mégsem voltunk otthon.”(133). A múltat nem sikerül birtokba venni, ezért kell újra és újra megkísérelni az átkelést a tükrön, ezért tér vissza folyton-folyvást késõbb a regény elbeszélõje. Mert a múlt végérvényesen elégett ugyan, de éppen ezért lezárhatatlanná vált. Kizökkent az idõ. És tudjuk, míg a kizökkent idõt helyre nem tolják, addig a kísértetek nem nyughatnak. Ezért, hogy, noha minden végetért, noha semmi sem ugyanaz, az emlékképek változatlanok, állandóak és közeliek. „Még nem tudtam, csak éreztem, hogy nem lesz semmi se. De ha behunytam a szemem, régi mozgásokat ismételtem…” – írja az elbeszélõ arról az idõrõl, amikor elindultak haza. Késõbb is ezt teszi, miután megismerte az igazságot. Képtelen elszakadni a gyerekkortól:
„Legelsõ emlékeimtõl fogva ugyanannak érzem magamat, és nem másnak, nem gyerekesebbnek azt a lényt, aki ötéves korában kerékpáron elmerészkedik a Berettyó-hídig, és belenéz a folyóba…”(6-7). Késõbb: „Máig hallom a cselédlányok énekét, beszédét”. Ez a fordulat – máig hallom – arra utal, hogy a beszélõ számára érzéki tapasztalatként van jelen a múlt, olyan erõvel, mintha még megtapasztalható, hallható lenne. Jelenként. És valóban jelen van a múlt, nem zárulhat le. A szellemek szólnak hozzánk. A kis Konrád számára ez akkor válik nyilvánvalóvá, amikor hazatértükkor rájönnek, hogy rajtuk kívül egyetlen berettyóújfalusi zsidó gyerek sem maradt életben. Egyszer az egyik férfi, akinek meggyilkolták a gyerekeit, azt kérdezi az elbeszélõtõl. „Tudod, hogy a többiek helyett élsz?” (124) Az elbeszélõ ekkor hírmondóvá, tanúvá válik. Az õ hazatérésének egyetlen lehetõsége ez a regény. Az, hogy elmondja a halottak történetét.
Amikor elindulnak Budapestre, a Konrád-gyerekek elköszönnek ismerõseiktõl: „Jött a velem egyidõs unokahúgom, Vera is. Fogsz írni? Hova?” Erre a naív kérdésre keresi az olvasó is végig a választ, egész addig, míg – elég hamar – ki nem derül, hogy Verát 11 évesen Auschwitzban elgázosították és elégették. De a kérdés megmarad. Ha Auschwitzba nem, akkor hová lehet írni. Fogsz írni? – kérdezi Vera Gyurkát és a kérdés után több mint fél évszázaddal megszületik a válasz. Fog, ha nem is Verának, de róla és érte. A berettyóújfalusi zsidó temetõben sétálgató író még megtalálja egyik kései hazatérése alakalmával nagyszülei sírhelyét. „Még áll mindkettejük embermagasságú, feketegránit sírköve, a berettyóújfalui, elhagyatott, rommal benõtt zsidó temetõben, ahová évtizedek óta nem temetkezett senki. Az egész zsidó közösség, mintegy ezer ember eltûnt a faluból, amely azóta kisváros lett… A második világháború végén a temetõ körül is heves harcok zajlottak, de ezeket a gránitoszlopokat a golyók meg sem karcolták, és ha le nem döntik õket, ott fognak még állni sokáig.”(17) Ettõl a pillanattól, e mondat leírásától kezdve valóban nem. A zsidótemetõ és a teljes újfalusi zsidó hitközség immár mítosszá lett, átmentõdött ebbe a könyvbe, most már fizikai meglététõl függetlenül semmilyen veszély nem fenyegeti. A szerencsés véletlenbõl, hogy nem érték a sírokat a golyók, mítosz lesz akkor, mikor leíratik, szükségszerûség és valóban, többé az újfalusi zsidók emlékének nem árthat a golyó. Ez abból is látszik, hogy most, miután az író megtette unokatestvérei és nagybátyjai szelleméért azt, amit megtehetett, a „valóság” többé nem õrzi, nem kell, hogy õrizze a zsidó közösség és az elbeszélõ gyerekkorának emlékét. „Betemették a Kálló-patakot, eltûnt a kert, ahol a meggyfák között futballoztunk, el a diófa is az ablakom alól, sõt, az ablakom is eltûnt, mert befalazták és a zsidó templom továbbra is vasraktár.” A történet véget ért, az író hazaért és a szellemek megnyugodhatnak. Olyan sírkövet kaptak fizikailag nem létezõ sírkövük helyett, amilyet csak adni tudott a helyettük élõ író-elbeszélõ: a történetüket. Az író-elbeszélõ elutazásával ért véget elõször a gyerekkor, hogy aztán folyvást kísértsen, és most a hazatéréssel érhetett véget végképp. Immár nem lenne lehetséges, mint a könyv elején, a dió-és meggyfának, valamint a zsinagóga fényeinek jelenidejûvé tétele. „A gyerekkor helyén ott maradt a hiány, egy kibeszéletlen és talán kibeszélhetelen történet”.(149) Ebben a pillanatban, hogy a történet végére ért, a zsinagóga és a kert fái elmerültek, a távoli gyermekkorban, átköltöztek az író emlékeibõl mûvébe.
Heine azt mondta egyszer, hogy a zsidók hazája a Tóra. A könyv õrzi a földet, Ciont és Jerusalajimot. Ahogy a Tóra õrzi a szétszóratás elõtti és a megváltás utáni hazát, Jeruzsálemet, úgy õrzi az Elutazás és hazatérés a szétszóratás és a fogság házát, a hazát a szétszóratásban – Berettyóújfalut. (Ami az én olvasatomban szinekdochként viselkedik, kicsinyítve magában foglalja a világ összes falucskáját, ahol zsidók éltek ’44 elõtt, számomra az én családom különbözõ ágainak lakhelyeit: Lábatlant, Devecsert és Dunaalmást. Immár nemcsak Salamon templomára, de ezekre a településekre is emlékezni kell. Minden magyar faluban és kisvárosban ott kószálnak a szellemek, minden magyar faluban és kisvárosban található egy – Márton László regényének címét kölcsönvéve – Árnyas fõutca. A holtak talán megnyughatnak, de mi – az Auschwitzot túlélõ emberiség, hiszen mindannyian Auschwitz túlélõi vagyunk – soha nem nyughatunk. Az árnyak története nem azonos az árnyak életével. Soha többé, tartson bármedig még az emberiség földi története, soha többé senki nem fog tudni elszámolni azzal, hogy Verát 11 évesen elgázosították. Egyetlen nemzedék sem teheti meg, hogy zavartan le ne hajtsa a fejét a kérdésre, hogy hová fogunk írni neki, nekik. És egyetlen nemzedék sem spórolhatja meg magának, hogy ezt a kérdést feltegye.) Az elbeszélõ nem bízhat meg a Gondviselésben: „mert ha a sorsok ura akarta is az én életbenmaradásomat, miért nem akarta a többi gyerekét is, akik semmivel sem voltak bûnösebbek nálam. Nem lehetek olyan bõkezû, hogy Verát, Gyurit, Katit, Jutkát, Babát, Jancsit, Gabit, Icát, Sarolta nénit, Dolfi bácsit, Giza nénit, Náci bácsit, Ilonka nénit, Pista bácsit, Margit nénit, Béla bácsit, Gyula bácsit és a többieket odaadjam a teljes enyészetnek.” Ezért át is veszi szerepét a tökéletlenül mûködõ Gondviseléstõl, menti, ami menthetõ. A történet, amit hallunk, mitikus. Erre rögtön az elején, a család történetének felvázolásakor figyelmeztet minket az elbeszélõ. „Apai nagyanyám, Gottfried Karolina, az elbeszélések szerint, kedvesen jóhumorú, gömbölyded néni volt.”(16) Késõbb is gyakran épülnek bele mítoszok a család és Gyurkáék történetébe. Mítoszinak tûnik a nagyszülõk sírkövének sérthetetetlensége az elõbb már elemzett szövegrészben. Az apa, az elsõszülött fiú megszületésére hosszan kell várni, majd születése után a József nevet kapja, mint Jákob és Ráchel elsõszülött fiúgyermeke, akit szintén elkényeztettek, mint szentírási elõképét. Gottfried Karolina, az édesanya „Józsikát matrózblúzba és lakkcipõbe öltöztetve vitte” a szentmártoni kocsmába apjáért, ahogy József is szép, tarka ruhájában ment ki a mezõre testvérei közé. A falu gyerekei közül csak az elbeszélõ, nõvére és két unokatestvérük menekül meg, azok, akik elhagyják a falut, nem maradnak a szülõi házban, épp úgy, ahogy Mózes és Jézus menekült meg. Egy nappal azután, hogy elmennek, megkezdõdik a deportálás. A visszatérés a faluba pedig éppen hat napig tart, „utazásunk hetedik napján érkeztünk meg az állomásra.” A hetedik nap a megérkezésé, a megnyugvásé. Még akkor is jelentéses ez a szám, ha késõbb kiderül, megnyugvásról, hazatérésrõl szó sincs. Az elbeszélõ elmondja, hogy mennyire szerette gyermekkora Széderestéit, azokat az estéket, amelyeken az apák elmondják az õsök történetét gyermekeiknek. „Áprilisban, Széderestén átjött (t.i. a nagypapa – V.Gy.) Nagyváradról Berettyóújfaluba, és nálunk õ olvasta föl az én kérdéseimre (mert a legkisebbnek kell kérdezni) a válaszokat a Haggadából. Adott nekem egy mozaikdíszes, cédrusfa borítású könyvet, amelyet a kivonulás ünnepén kell felolvasni. Van a Haggadában néhány rajzos ábrázolat is, többek között négy figura: a Harcos, a Kereskedõ, a Tudós és az Együgyû, aki kérdezni sem tud. Nekem nagyon tetszett ez az Együgyû, aki kérdezni sem tud, de nagyapám azt mondta, hogy ez egyáltalán nem illik rám, mert én szüntelenül kérdésekkel nyaggattam.”(15)
Mi már tudjuk, mire volt jó az, hogy Konrád Gyurka olyan sokat érdeklõdött a mítosz és elmesélése iránt. Az õ feladata lesz beteljesíteni az emlékezet, az elbeszélés parancsát. El kell mondani, hogy õk, Vera és mind a többiek itt jártak a világon, itt voltak velünk, amíg kisgyermekkorukban gázzal meg nem fojtották és el nem égették õket. A zsidó nép egyiptomi tartózkodása egy elutazás (József testvéreinek elutazása) és hazatérés (kivonulás) története volt. Berettyóújfalura, a diaszpórabeli hazába a legtöbben nem tértek vissza. Csak most, árnyként, Konrád segítségével. Mert „Mnemnoszüné nem alszik, sose pislog, minden tekintet számontartatik.” Immár – hála Konrádnak és Mnemnoszünének – az övék is.
Vári György