Részlet:

Az állomás előtti térségen, ahol valaha a fiákerek ajánlkoztak a pesti utasnak, most néhány ökrös szekér állt. Cipeltük a csomagot. Az első ismerős, akivel találkoztunk, egykori tanítóm, Kreisler Sándor volt. Az osztályból mindenkit megöltek, a zsidó iskola összes tanulóját, már csak mi éltünk, úgyhogy a tanító urat meghatotta a mi hazaérkezésünk. Előttünk állt Kreisler Sándor tanító úr a hajdani zsidó elemiből, kis bajuszos, mokány ember. Ez majdnem olyan hihetetlen volt, mintha az apám állt volna elém.

Kreisler Sándor jó tanító volt, kedves, de tartózkodó és igazságos. Az elemi tudományokon kívül kaptam tőle néhány tenyerest is a tolltartó fedelével, főleg Blau Baba miatt. Még az első osztályban, amikor magántanuló voltam, Kreisler tanító úr volt a házitanítóm, ő adott órát nekünk, Istvánnak és nekem, nálunk a nappaliban, délután háromtól négyig, ennyi elég is volt az iskolai tudnivalókra, a többi idő a miénk volt. A tanító úr olykor lejött velünk a kertbe, esetleg belerúgott a labdába, de nem melegedett bele a játékba, fiatalember volt, vigyázott a tekintélyére.

Apja jó bádogos és nagy politikus, apám barátja, mindennap bejött apám üzletébe a munkaruhájában, ott humorizáltak a kályha körül, de arra nem emlékszem, hogy a tanító úr apja valaha is járt volna a lakásunkban. Ahova az apja nem bejáratos, ott a tanító úr sem kívánta otthonosan érezni magát. Azt mondta apámnak, járasson csak iskolába, jót fog az nekem tenni, legyek csak együtt a többiekkel. Az iskolában színjeles voltam, de azért kaptam tőle körmöst is, például azért, mert a körtáncban, a „Hívja a nyúl zöld mezőre a fiát” kezdetű guggolós dalra ritmikusan csipkedtem az előttem ugráló lány fenekét, vagy a szokásosért, hogy verekedtem. Én is vertem, engem is vertek, ez így egyensúlyban volt. Három osztály volt egy tanteremben; amíg a tanító úr az elsősökkel foglalkozott, a másodikosoknak és a harmadikosoknak volt valami feladata, valami csendes foglalkozás. Máig is jónak tartom, hogy nem kellett állandóan figyelni az osztály közös eseményeire, hanem bezárkózhattunk olvasmányunkba, rajzunkba, fogalmazásunkba.

Kreisler tanító úr a munkaszolgálatból hazajött, szüleit, testvéreit elvitték Auschwitzba, tanítványairól úgy tudta, hogy mind odavesztek. Ő is meglepődött, amikor bennünket meglátott.

Most magához ölelt és megcsókolt, amit azelőtt sohasem tett. Meghallgatta Varga Zolti történetét, megköszönte, hogy hazasegítette a két tanítványát, és megígérte, hogy tanúsítani fogja ezt, ha Zoltinak bármikor is szüksége lesz erre.

Nyolc hónapja bennünket Budapestre vinni politikai botrány volt, most pedig visszahozni politikai érdem, ez sem volt kellemes. Kisvártatva találkoztunk egy bőrkabátos fiatalemberrel, aki pisztolytáskát viselt a derékszíján és azt mondta: „Sanyikám, neveljetek jó kommunistát ezekből a gyerekekből.” Jó, mondta a tanító, és mentünk tovább a nővéremmel és vele. A tanító úr karrierje a háború után nem volt meredek, de azért emelkedő: előbb Debrecenbe került tanítónak,

ott megnősült, és tanfelügyelőként lépett át nyugállományba, majd a mennyországba.

Akkor, negyvenötben, hazaérkezésünk napján a tanító urat gyakorlati kérdések foglalkoztatták, például hogy hol aludjunk aznap este, és ki adjon nekünk enni. Vitte a csomagot, a szüleimről nem tudott semmit. Valami makacsság odahajtott a házunkhoz. A tanító úr nem nagyon akarta, hogy bemenjünk, azt javasolta, hogy majd másnap.

De miért ne aludnánk otthon, a mi házunkban, ahova vissza akartunk költözni, hogy ott várjuk a szüleinket?

*

Betértünk a főutcán egy kis boltba, ahol három kedves ember fogadott: Székely Imre, Glück Márton és Svéd András. Az első kettő apám unokatestvére. Együtt jöttek meg a munkaszolgálatból, mindnek felesége és két gyereke halt meg, hárman egyesült erővel megnyitottak egy szatócsboltocskát, amelyben volt minden, ami kell, sárga cukortól fekete gyapjúkendőig.

Az árut szekéren hozták Váradról, Debrecenből, vittek érte lisztet, füstölt kolbászt és bort. Most, hogy beléptünk, volt ujjongás, aztán mind a három izmos férfi elfordult – mind egy másik sarokba – könnyezni. De amikor kijöttek a sarokból, mind mosolyogni igyekezett.

Aztán elkísértek a házunkba. Az egész házban, a padlástól a pincéig mindenütt csak a szemét és a mocsok, a padlón széttaposott könyvek, fényképek. A fürdőkád tele megszikkadt ürülékkel. A beszállásolt katonák budinak használták. Csak egy nagy, fehér, háromajtós, tükrös, angyalkás, rokokó szekrény maradt meg, a tükre is ép volt, hihetetlen jelenés, olyan súlyos lehetett, hogy nem tudták elvinni. Elemi iskolai fogalmazásom a lábam előtt egy fiatal fenyőfáról, amelyből árboc lett egy tengeri hajón, és íme a széllel beszélget, aki neki régi barátja még a hegycsúcsról.

Lapokban egy fényképalbum, eltűnt arcok, közöttük mi is, valamivel leöntve, sárosan. Hátrafordultam, mögöttem ott álltak a férfiak. Kezdtük felfogni, hogy ami volt, az már nem lesz soha.