Hagyaték

Iró(k): Konrád György
Szerkesztő: Balikó Helga
Kiadó: Noran
Kiadás helye: Budapest
Kiadás éve: 2007
Nyomda: Kinizsi Nyomda
ISBN szám: 978-963-9716-20-9
Nyelv: magyar

Fülszöveg Következő Végére

 

Részlet

A terjeszkedő szomszéd – Baba Dudu mágus és behemót – áthívott a kertjébe, hogy jöjjek és emelgessem a súlyzót, dobáljam az acélgolyót. Énutánam a szomszéd végzi el az ő napi, rövidített gyakorlatát, és ezután világosak lesznek az erőviszonyok.
Másfél évet töltött börtönben, és elmondhatja, hogy a foglárok készségesek voltak hozzá, nézték a kukucskán át, ahogy ő reggeltől estig fekvőtámasszal, guggolással, kézenállással tartja meglehetős kondícióban magát.
Lépjük le, hogy milyen messzire repülnek a golyóbisok az ő kezéből és az enyémből. Vagy próbáljam Baba Dudu kutyáit lerázni, ha rámszabadítja őket.
Amit ő ad, abból sokkal nagyobb házat építtet nekünk. Bízzam a tervezést és a lebonyolítást a nagyságos asszonyra és őrá. Csak annyit mondjak, hogy igen. Baba Dudu már meg is vette a telket részünkre, biztosan el leszünk ragadtatva a kilátástól. Olcsón, mondhatni ingyen adja. Ha ő akar valamit, a pénz nem számít.
Fogadjam el a bókot, a szomszéd Melindát csodálja: van benne fenség és kecsesség, kislányos megbánthatóság és nagyasszonyos sugárzás, ahogy rámosolyog a pici babára.
Bárha neki, Baba Dudunak is ilyen édesmamája lett volna! Őt az anyja állami gondozásba adta, és elintézte, hogy egy távoli intézetbe kerüljön. Így azt mondhatta, hogy sokba kerül a vonatjegy, azért nem látogatja.
Annak is tudatában van, hogy Melinda asszony és a ház összenőttek, azért ő szabad bejárást kíván biztosítani a nagyságos asszonynak az ő egykori házába. Mindazonáltal Baba Dudu megengedheti magának, hogy oda tegye le a másfél mázsáját, ahova neki tetszik.
Nyugalmat keres, és meg akarja tudni, hogy létezik-e az ördög.
Az is elképzelhető, válaszoltam, hogy szomszédúr egyszer átjön látogatóba, ha áthívom, és éppenséggel az is elég, ha egymás szemébe nézünk. Utána könnyebb lesz felfognia a tényállást.



A múlt héten egy reggel a magas, kékre festett kapu mögött egy ismeretlen eredetű ládát találtam, amely előző este kapuzáráskor még nem volt ott.
Fölemeltem, nem volt könnyű. Hirtelen észbe kaptam, letettem, telefonáltam, hogy jöjjenek a kutyás tűzszerészek, és állapítsák meg, hogy mi van benne. Találtak már kezdetleges, de működőképes robbanószerkezetet az ajtóm előtt. A tűzszerészek megjöttek, hozzáértéssel és kellő óvintézkedésekkel kibontották a ládát. Nem volt benne robbanóanyag.
Egy fej volt benne, egy levágott női fej.
A kérdésre, hogy tudom-e ki az, nemmel válaszoltam.
„Ez a Liza!”, mondta az egyik tűzszerész. „Liza a televízióból!”, és ezt a föltevést a detektív is megerősítette. Kérdőn néztek rám, hogy mit szólok hozzá. „Lehet”, mondtam. „Talán ő?”
Talán az a rebbenékeny nagy kalapos, aki jövet-menet ajtón-ablakon kilesett, didergett és nyöszörgött? Ez a kérdés ötlött fel bennem, miután a rendőrök a fejjel távoztak.
Liza mindig félt, de sosem részletezte félelmének az okát és tárgyát. Beszélt a barátjáról, aki úgy szokta eltüntetni Liza karóráját, nyakláncát, gyűrűjét, hogy ő ezt csak akkor észleli, mikor a barátja az ő hatalmas tenyerén felmutatja Liza ékszereit. Megkérdeztem, hogy vajon nem Baba Duduról beszél-e.
Liza nagyon gyorsan rázta a fejét, és a tág, szürke szeme egyszerre volt könyörgő és elszánt. Akkor is remeghetett, amikor elvágták a torkát. Valakitől nagyon félt, de az ember nem mindig attól fél, akitől kellene.
Mindenesetre, aki azt a ládát a kertembe dobta, az nemcsak Lizára haragudott, de engem sem szerethet. Elmondtam a város rendőrkapitányának, Barnag ezredesnek, amit elmondandónak tartottam, és közöltem, hogy elutazom. Barnag ezredesnek ez ellen nem volt kifogása. Átszóltam a kerítésen a behemót szomszédnak, de az valahonnan tudta már, hogy mi történt. Csikorgatta a fogát és sírt.



Igen, Liza és Tombor ősszel még titokban találkozott a malomból átalakított fogadóban. Pisztrángot ettek, amelyet a gazda frissen horgászott. Ők is kaptak botot, Lizának szerencsés keze volt, ujjongott, egymás után hármat fogott. „Meg tetszene fogni az én botomat is?” kérte a gazda. „Jól választott a polgármester úr, a kedves munkatársa jól nyúl hozzá a dolgokhoz.”
De már éjjel Liza tengerfenéki rémek között úszott, fűrészfogak közül siklott ki, vízinövények, vastag csápok tekeredtek a nyakára. Az elviselhetetlen hasítás és fuldoklás sikolyával ugrott ki az ágyból az ablak felé. Tombor elkapta. Bár ne pisztrángozott volna!
„Én mindenért rettenetesen megfizetek”, mondta Liza, és másnap eltűnt Tombor szemhatárából. A gazda másnap furcsán nézett rá. Talán kínozta? Talán szadistáskodni jött ebbe a családi fogadóba, ahol egy háromgyerekes dán család is megszállt?
Liza egy kandori magántelevízió éjszakai tündére volt, a cserfes társalgó, a mindenkit kicsúfoló nőcske, akinek dús ajka, csillagvizsgáló szeme és lányosan vékony teste van. Maga volt a humoros furcsálkodás az emberi dolgokon, mulatni tudott mindenkin, hogy éppen azt csinálja, amit, és hogy olyan, amilyen. A közönség óhajtotta Liza kérdéseinek és figyelmének kitenni magát, nagyok és kicsinyek arra vágytak, hogy Liza műsorában szerepeljenek.
Lizát már bosszantotta, hogy Tombor nem jelez, senkivel nem üzeni, hogy szívesen. Ellenkezőleg: elhárító udvariassággal mosolyog, és azt mondja, hogy ő most csak mint polgármester ad válaszokat értelmes és a városra tartozó kérdésekre.
Aztán valahol találkoztak, és kitűnt, hogy Lizának nincs itt a kocsija, és különben is ivott már. Tegnap kimerítő műsora volt, éppen Tombor egyik ellenfelével. Tombor nem mutatott semmi különösebb érdeklődést a tegnapi műsor iránt. A harmadik véletlen találkozás után megvolt a bűnbeesés egy erdei faépítményben, amelybe a vadaknak tesznek ki szénát és abrakot havas teleken. Liza akarta a veszélyes helyzeteket, és rettegett a lelepleződéstől.



Elrohant mellette egy motoros (sisakkal fölismerhetetlenné téve), és belekapaszkodott a hajába; elrántotta, majd elengedte. Liza felállt, csupa seb volt az arca.
Hitt a varázslatban, és Baba Dudut szörnyeteg varázslónak tartotta, mert úgy tudott eltüntetni és másvalahol feltüntetni kulcsot, órát, pénztárcát, karórát, hogy a bűvészcsínyek szemlélője valami többet érzett a hüledezésnél. Félelmet is.
Ki tudja, hogy mit fog tőle akarni ez az ember, aki mint üzleti tanácsadó mindig az erősebb győzelmét akarja, és azt, hogy a vadász lelője az égről a szalonkát, mert a levesébe két tucat madarat igényel, bár nem eszik sokat belőle? És akkor Liza arra gondolt, hogy egyszer Baba Dudu őt is belefőzeti a levesébe, de épp csak belekóstol, nem rossz, mondja, és továbbmegy üzleti útra, nem tömi tele a hasát leveshússal, főtt Lizával, holnap pedig már valami mást szeretne enni.
Baba Dudu azt állítja, hogy Las Vegasban volt bűvész és testőr, majd pedig a Jamaikában bérhipnotizőr. Alaszkai halászhajón is dolgozott már, és egy mikrobusszal kelt át a Szaharán, mindenféle alkalmi szerelési munkát vállalt, vitte magával a szerszámait, egyebek között egy palacsintasütőt, és a lekváros palacsintával mindenütt talált utat a zsebekhez.
Volt hajószakács is, mert jólesett neki, hogy az étkezők elégedetten jönnek ki az étteremből, és ha ő a magas süvegével feltűnik, a kezét szorongatják.
Volt olyan vendéglője is, ahol pofára csinált ételeket; bejött a vendég, Baba Dudu nem tett elé semmiféle étlapot, megnézte magának és készített egy ételt, csak neki. Maga is megízlelte persze. Volt olyan vendég is, akiről, ha Baba Dudu ránézett, nem jutott eszébe semmi. Azt mondta: „Önről semmi sem jut az eszembe. Menjen máshova enni.”
A cég azonban, amelyet Baba Dudu most képvisel, komoly. Az üzleti ajánlatok, amelyeket különböző városi építmények megvételére tett, fedezettek voltak, rendelkezésre állottak a szükséges bankgaranciák, és látszott egy rendszer bennük: Baba Dudu császár akart lenni az éjszakában. A nappal a polgármesteré, az éjszaka Baba Dudué.
Amíg be nem indul az éjszakai tombolás, márpedig depresszióban nem tombol a város, Baba Dudu gyorsbüfének használ pompás helyiségeket.
Tanácsokat is adott ugyanúgy, mint a vendéglőjében: „Ne haragudjon, uram, önnek nem tudok tanácsot adni, nem jut az eszembe semmi.” Ha viszont tetszett neki az ügyfél, adott neki tanácsot, és megfoghatatlanul behálózta, úgyhogy nem volt nevetséges az a hetvenkedése, hogy ő ebben a városban napról napra erősebb, és máris nagyobb úr a polgármesternél, de a polgármestert nem bántja, mert a férj is, a feleség is, az egész család tetszik neki, habár meg van bántva kissé, hogy ő nem szokott meghívást kapni a teraszra, amelyre neki most némi átlátása van, mert a maga oldalán kiirtotta az elválasztó sövényt, és bár Tombor növeszti, a szomszéd Baba Dudu átlát, ha akar, néha rákönyököl a kerítésre, és úgy integet barátságosan.
Nem, ez lehetetlen, Baba Dudu nem öli meg a hűtlen kedvesét, és nem vágja le a fejét. Még kevésbé dobja át egy kalapkofferban a szomszédja kertjébe, jelezve, hogy nesze, megkaptad, most már a tied! De ha mégis? Akkor éppen ezzel az átdobással sikerülhet lehúznia a mélybe a polgármestert is, hogy gyanúba keverje, mert ugye lehet, hogy ő tette, ha egyszer ismerte, sőt titokban találkozott vele a vízimalom-csárdában, ahol a völgy mélyén, a patak partján kékeszöld a lombozat.
Ha a polgármester megtette a titok és a törvénytelenség felé ezt a lépést, miért ne tette volna meg a következőt is? A kéj forrpontján miért ne fojtotta volna meg ezt a sivalkodó Lizát? Hogy már végre elhallgasson! És akkor, ha már ott van a nő, fejjel lefelé lelógva az ágyról, akkor mit csinálhatna? Lenyisszantja a fejét azzal a faragókéssel, amit mindig magával hord. Fegyver, pisztoly nem kell a polgármesternek, de a zsebében egy nagy rugós faragókést hord.

Replica Watches Rolex Replica Watches