 |
A közép tágulásaIró(k): Konrád GyörgySzerkesztő: Glavina Zsuzsa Kiadó: Noran Kiadás helye: Budapest Kiadás éve: 2004 Nyomda: Kinizsi Nyomda ISBN szám: 963 9539 28 7 Nyelv: magyar |
  |
HOSSZÚ TÁVÚ
Bevezető
1955-ben az osztrák államszerződés, vagyis a megszálló nagyhatalmak kölcsönös visszahúzódása és Ausztria semlegesítése nyomán baráti körben szóba került egy kívánatos és talán lehetséges magyar államszerződés gondolata is. Az eszme itt csapongóit sokunk között, és egy év múlva, a forradalom csúcspontján Nagy Imre miniszterelnök kinyilvánította a magyar állam szuverenitását és semlegességét, értelemszerűen igényelve az országunkban állomásozó szovjet csapatok kivonását. 1956. november negyedike, a szovjet intervenció és a nyugati kormányok passzivitása meggyőzött bennünket arról, hogy a Jaltában kötött megállapodás és az Európát kettészelő kelet-nyugati határ megpecsételte sorsunkat. Ez itt már reménytelen játszma, a szovjet birodalom Budapesten tartósan berendezkedik. Ennek a csúnya történetnek az első fejezetét, a sztálinizmust, már ismerjük, ezek után a szellemi eltompuláson kívül mit remélhetsz a folytatástól? – kérdezték a barátaim, akik hívtak, hogy tartsak velük Nyugatra. Abban bizakodom, hogy egy kicsit kevésbé rémes lesz? A válasz és annak vitatása folytatható végtelen, de az egyetlen mérvadó válasz a tett, hogy maradsz-e, vagy elmégy. Ha nem szegődöm el birodalmi tisztviselőnek, akkor csak a vakremény marad, hogy egyszer még itt Budapesten leszünk szabad polgárok. A szuverenitás nem azt jelenti, hogy egyedül vagyunk és maradunk, hanem azt, hogy kényszermentesen, saját akaratunkból csatlakozunk vagy nem csatlakozunk valamely államszövetséghez. További gondolkodásra serkentett Prága szovjet megszállása 1968-ban, majd az ellenreform, a megmerevedés és erre válaszképpen a belső értelmiségi ellenzék megjelenése és gondolatcseréje a szovjet tömb országaiban, egyidejűén az enyhülési kísérletekkel. Közép-európai országokkal és emberekkel ismerkedve nem volt nehéz észlelni hasonlóságainkat. A természetemben rejlő optimizmus felvilágosult utópiát érlelt: milyen ésszerű lenne, ha Európa nem lenne két ellenséges és egymás elpusztítására kész katonai szövetségre kettévágva, jóllehet valójában az európaiaknak semmi bajuk sincsen egymással!
Az európai politikai valóságot fantazmagóriának, rolex kopia hibbant gondolkodásmód öngyilkossági tervének láttam. Az volt a benyomásom, hogy amiről a vezető politikusok beszélnek, annak kevés értelme és sok kára van. Elpusztíthatóságunk mélyen összefügg azzal, hogy államjobbágyok lettünk, akik nem léphetnek ál külön engedély nélkül a határon, és akiktől, ha az írás a mesterségük, kézirataik minden további nélkül elkobozható led display. A reálpolitikus szellemi alkalmazkodást ehhez a tényálláshoz hallucinációként fogtam fel. Naplójegyzeteimmel az ép eszemet védtem, és úgy véltem, hogy erre az önvédelemre más kortársaimnak is szükségük van. Publikációim nyomán részese lettem egy európai eszmecserének arról, hogy kik is vagyunk így együtt, és ennek elismeréséül megkaptam az Európai Esszé díját Zürichben; 1986-ban és a Károly-díjat Aachenben 2001-ben. Ha módunkban van távolabbról, tengerentúlról, visszanézni otthonunkra, érdekes felismerésekhez juthatunk. Úti és olvasmányemlékek alapján New Yorkban fedeztem fel a magam számára Közép-Európát, a berlini fal gyakori szemlélete pedig azt példázta, hogy őrült eszmék hétköznapi valósággá változhatnak. Készen álltam erre a gondolatra, mivel gyerekkorom óta számomra világos volt, hogy Auschwitz is a reálpolitika eredménye volt, amelybe bele kellett volna törődnöm, ha logikusan gondolkozom, ezért mindaz, ami hatalmas, elfogadott és tekintélyes, az én szememben még nem vált egyszersmind tiszteletre méltóvá is, ellenkezőleg, életünk és értelmünk védelmében kötelességemnek éreztem az éles rákérdezést. Európa számos városában tartottam előadást ebből a gondolatkörből; amelyet lényegesen felélénkített a nyugat-európai integráció és a nagyszerű 1989-es év után Európa két felének immár lehetővé vált fokozatos összeszervülése. Régi szokás gondolkozni önmagunkról ezen a verbális, magát írásban szívesen kifejező és önmagáról érdekelten olvasó földrészen, amely szavakból építi fel magát, és amelyhez a magyarok ezer évvel ezelőtt megpróbáltak csatlakozni. Az együttélés viszontagságosra sikeredett, de a régi szándék érvényben van, és ezúttal kevesebb rögeszmével, harccal és vérrel jár, mint az elmúlt ezer év.
P.S. A soron következő elmélkedéseket magam válogattam össze mintegy három évtized terméséből, kilenc esszékötetből kiemelve a pregnánsabb és mellőzve a haloványabb megfogalmazásokat.
2004. március
K. Gy.
Bevezető
1955-ben az osztrák államszerződés, vagyis a megszálló nagyhatalmak kölcsönös visszahúzódása és Ausztria semlegesítése nyomán baráti körben szóba került egy kívánatos és talán lehetséges magyar államszerződés gondolata is. Az eszme itt csapongóit sokunk között, és egy év múlva, a forradalom csúcspontján Nagy Imre miniszterelnök kinyilvánította a magyar állam szuverenitását és semlegességét, értelemszerűen igényelve az országunkban állomásozó szovjet csapatok kivonását. 1956. november negyedike, a szovjet intervenció és a nyugati kormányok passzivitása meggyőzött bennünket arról, hogy a Jaltában kötött megállapodás és az Európát kettészelő kelet-nyugati határ megpecsételte sorsunkat. Ez itt már reménytelen játszma, a szovjet birodalom Budapesten tartósan berendezkedik. Ennek a csúnya történetnek az első fejezetét, a sztálinizmust, már ismerjük, ezek után a szellemi eltompuláson kívül mit remélhetsz a folytatástól? – kérdezték a barátaim, akik hívtak, hogy tartsak velük Nyugatra. Abban bizakodom, hogy egy kicsit kevésbé rémes lesz? A válasz és annak vitatása folytatható végtelen, de az egyetlen mérvadó válasz a tett, hogy maradsz-e, vagy elmégy. Ha nem szegődöm el birodalmi tisztviselőnek, akkor csak a vakremény marad, hogy egyszer még itt Budapesten leszünk szabad polgárok. A szuverenitás nem azt jelenti, hogy egyedül vagyunk és maradunk, hanem azt, hogy kényszermentesen, saját akaratunkból csatlakozunk vagy nem csatlakozunk valamely államszövetséghez. További gondolkodásra serkentett Prága szovjet megszállása 1968-ban, majd az ellenreform, a megmerevedés és erre válaszképpen a belső értelmiségi ellenzék megjelenése és gondolatcseréje a szovjet tömb országaiban, egyidejűén az enyhülési kísérletekkel. Közép-európai országokkal és emberekkel ismerkedve nem volt nehéz észlelni hasonlóságainkat. A természetemben rejlő optimizmus felvilágosult utópiát érlelt: milyen ésszerű lenne, ha Európa nem lenne két ellenséges és egymás elpusztítására kész katonai szövetségre kettévágva, jóllehet valójában az európaiaknak semmi bajuk sincsen egymással!
Az európai politikai valóságot fantazmagóriának, rolex kopia hibbant gondolkodásmód öngyilkossági tervének láttam. Az volt a benyomásom, hogy amiről a vezető politikusok beszélnek, annak kevés értelme és sok kára van. Elpusztíthatóságunk mélyen összefügg azzal, hogy államjobbágyok lettünk, akik nem léphetnek ál külön engedély nélkül a határon, és akiktől, ha az írás a mesterségük, kézirataik minden további nélkül elkobozható led display. A reálpolitikus szellemi alkalmazkodást ehhez a tényálláshoz hallucinációként fogtam fel. Naplójegyzeteimmel az ép eszemet védtem, és úgy véltem, hogy erre az önvédelemre más kortársaimnak is szükségük van. Publikációim nyomán részese lettem egy európai eszmecserének arról, hogy kik is vagyunk így együtt, és ennek elismeréséül megkaptam az Európai Esszé díját Zürichben; 1986-ban és a Károly-díjat Aachenben 2001-ben. Ha módunkban van távolabbról, tengerentúlról, visszanézni otthonunkra, érdekes felismerésekhez juthatunk. Úti és olvasmányemlékek alapján New Yorkban fedeztem fel a magam számára Közép-Európát, a berlini fal gyakori szemlélete pedig azt példázta, hogy őrült eszmék hétköznapi valósággá változhatnak. Készen álltam erre a gondolatra, mivel gyerekkorom óta számomra világos volt, hogy Auschwitz is a reálpolitika eredménye volt, amelybe bele kellett volna törődnöm, ha logikusan gondolkozom, ezért mindaz, ami hatalmas, elfogadott és tekintélyes, az én szememben még nem vált egyszersmind tiszteletre méltóvá is, ellenkezőleg, életünk és értelmünk védelmében kötelességemnek éreztem az éles rákérdezést. Európa számos városában tartottam előadást ebből a gondolatkörből; amelyet lényegesen felélénkített a nyugat-európai integráció és a nagyszerű 1989-es év után Európa két felének immár lehetővé vált fokozatos összeszervülése. Régi szokás gondolkozni önmagunkról ezen a verbális, magát írásban szívesen kifejező és önmagáról érdekelten olvasó földrészen, amely szavakból építi fel magát, és amelyhez a magyarok ezer évvel ezelőtt megpróbáltak csatlakozni. Az együttélés viszontagságosra sikeredett, de a régi szándék érvényben van, és ezúttal kevesebb rögeszmével, harccal és vérrel jár, mint az elmúlt ezer év.
P.S. A soron következő elmélkedéseket magam válogattam össze mintegy három évtized terméséből, kilenc esszékötetből kiemelve a pregnánsabb és mellőzve a haloványabb megfogalmazásokat.
2004. március
K. Gy.
