El reloj de piedra

Minden foga eredeti. Szeme alatt vannak már ráncok. Fekete haját, amely – ha kibontja – derékig ér, már beezüstözte a tapasztalás; lámpafényben azonban még ruganyos és csillogó. Anyám is széles vállú, nyúlánk derekú és hosszú combú nő; se nem kis mellű, se nem lapos fenekű. Szemünk sötétbarna, hangunk mély, bajuszunk nincsen. Százhetvenhárom centi, hatvan kiló, negyvenes cipő. Hosszú szoknyát viselek olyan bevágással, hogy izmos combom megmutatkozzon annak, aki látni szeretné. Ebbe a nappali szobába, erre a teraszra és ebbe a kertbe senkinek sem muszáj eljönnie. Itt a vendéget megkínálják, a süteményestál és a borosüveg ritkán üres. Itt vakon is megtalálom a villanykapcsolót. Testünk műszaki fenntartása ebben a házban aránylag kevesebb gondoskodást igényel, mint másutt. Megvannak a régi boltjaim és szerelőim. Ha tetszőleges, hogy a születés démona éppen hova ejt, akkor lakhatom éppen itt Budán is, a Leander utcában a családommal. Nekem ott jó, ahol nekik jó, nekik viszont ott jó, ahol énnekem jó. István, a fiam fiús, Ninon, a lányom lányos, jól sikerült, szép gyerekek. Már nélkülem is megállnák a helyüket. Együttléteink hevesebbek, mint amilyen hosszúak. Ninon tizenegy éves és szomorú. Ül a nappaliban a kanapén, felhúzott térdére könyököl, és kijelenti, hogy ő talán sohasem fog szülni. Elismeri, lehet, hogy nagyon vicces, ha valaki rúgkapál, forog, terpeszkedik és növekedik a hasában, de Ninon ezt nem kívánja. A hányingert sem, a rosszulléteket sem. Előrelátható, hogy a bőr és az izom nem fogja visszanyerni az eredeti frissességét két gyerek után, egy gyerek viszont kevés. Bár iszonyú dögség volna, de Ninon föl bírja tételezni, hogy a terhes nőt a férje megcsalja. Nem, Ninon ezt eldöntötte. Különben is jobb szereti hallani, hogy a leendő gyerek egy tóban úszkál virágszál képében. Arra köröz egy gólya, kihalássza, berepül egy ablakon, és odaejti egy férfi és egy nő közé, ott fekszik a virág őközöttük, és ha ők is úgy akarják, akkor átváltozik gyerekké. Az igazi élet, ezt el kell ismerni, kicsit gusztustalan. És akkor én, Melinda nem bírom visszatartani azt a megjegyzésemet, hogy az is gusztustalan, ha valaki szertecsöpögteti a kiflijéről a meggydzsemet.

Van egy férjem és van egy szeretőm. A hallgatag Antal és a fecsegő János. Mutatós férfi mind a kettő. Antal és János már az elemi iskolában padtársak voltak. Kipányváztam őket, általuk nyújtózom, az enyémek. Tizenhat éve élek Tombor Antallal törvényes házasságban. Ő filmeket csinál, én pedig nehezen nevelhető gyerekekkel foglalkozom. Szívesen fényképezek házakat, udvarokat, otthonokat. A Budapesti Múzeumban van egy mellékállásom. Utcánként rendezem dobozokba a fényképeimet, nem művészfotók, de aki nézi őket, az eltelik az emlékezés hangulatával.

Már mind a két munkámat több mint tíz éve csinálom, semmilyen ranglétrán nem igyekszem feljebb, a munkahelyi civakodásokból kivonom magamat. Apám idegen nyelvű könyveket fordított magyarra; néha, ha fáradt volt, vagy ha vészesen közeledett a határidő, segítettem neki. Egyszer lefordíttatott velem egy egész könyvet, majd megjelentette a nevemmel.

Büszke voltam, ugyanaz a név, összehasonlítanak. Nem kapnék munkát, ha rosszul csinálnám, a szerkesztő nem szívesen dolgozik a fordító helyett. Szívós vagyok és hosszan tűrő, amúgy elég barátságos. Az én közegem az állandóság. Gyanakodva kémlelem a kikerülhetetlen változásokat.

Ebben a vastag füzetben megpróbálok képet adni a hőseimről, akiket szeretek, és talán majd a föld alá teszek. Ebben a kertben én eresztem a legmélyebbre a gyökereimet. A tisztánlátás ördögi mesterségét minden nemzedékből csak egy érdemli ki. És az nem Dragomán, nem Tombor, és nem is Kobra, hanem apám, Kadron Jeremiás egyetlen lánya, Melinda, aki ebből a házból már csak a temetőbe fog elmenni. Bár az is lehet, hogy a vén szipirtyó még a huszonegyedik században is ott botoz a két aggastyán között. Ebben a regénybunkerben a légoltalmi parancsnok és a kenyéradag elosztója az asszony, akinek pogány judíciuma előtt meghátrálnak a férfias árnyak. Az a vád, hogy akarnok vagyok, engem nem lep meg. Antalnak, mióta összeházasodtunk, volt egy ármádia szeretője, nekem ez a Dragomán János az első. Nekem ez is kell, meg az is kell. Egyikről sem mondok le. Tudom, hogy ez nem könnyű. Szeretteimnek megvan az a bosszantó tulajdonsága, hogy időnként olyasmit is tudnak akarni, ami nekem nem tetszik. Holmi autonómiáról képzelegnek. A felkelést természetesen pacifikálom, de mindig más módszerekkel. Nem mondhatnám, hogy az ellentmondás hidráját már sikerült volna megfojtanom. Sőt, mintha értékpapírjaink éppen lefelé tendálnának. Mindenesetre itt ülünk a teraszon, apám házában, viharverten és derűsen. Egy ilyen házban is kell valaki, aki akar valamit, és aki a házat egybe akarja tartani, különben minden szétbomlik.

A külső baráti körünkbe nem olyan nehéz bejutni, a belső körbe nagyon nehéz. Fokozatosan bocsátom magamra az idegen hatásokat. Nem szívesen eszem olyasmit, amit még nem ettem. Nem szeretnék mindenféle dolgot magamba dugni. Kétszer is meggondolom, hogy akár csak odaüljek-e a közelébe valakinek, akitől a megérzéseim távol tartanak. Finnyás vagyok, mint a ló, piszkos vödörből nem iszom. A kertben elálmosodott az őzházaspár, az alkonyodó égen megfigyelő helikopter berreg. Kertészollóval ma délután megmetszettem a mogyoróbokrokat, felfűrészeltem egy csomó levágott ágat. Mellettem ballagtak az őzek, a hangtalan beszéd tanárai. Nem félünk egymástól, de ők István fiammal vannak a legtitokzatosabb egyetértésben. Megérkezik Kobra Reginával, a másfél éves Zsigával és az öt hónapos Dömével. Egész jól diskurálunk.

Fölteszem Dömét a fotelkarfára, nyájasan üldögél, tanulmányozza a szekrény sarkát. Néhányszor sikongat, cicegő hangokra mosolyog. Leszedi a szőrpingvin fejéről a piros kötött sapkát, érdeklődéssel vár valami mutatványt, szórakoztatást, pofavágást. Engedékenyen kacag, amikor belefúrom az orromat a pocakjába. Tagolatlan sóhajokra rikkantással válaszol, szereti a huhogást és a búgást is. Ha elkapja a hajamat, acélmarokkal megcibálja.