A városalapító

Hajnali szélroham, bizonytalan óra, vörös fény karolja át a tűzfalakat. A homály fedezékéből kitódulnak kényszerpályáikra a dolgok. Várja a szemeteskocsikat a fogyasztás se-lejtje, a megnyugtatott vágó-állatokat az elektromos pisztoly, az ultrarövid hullámú parancsokat a tettre kész személyi állomány, a cél-tudatos mozdonyokat a kiszámít-hatatlan vágányfordító. Alvó szem-golyók szabadsága látványok jég-esőjétől és alvó kezeké szétporladó, nyirkos halmazoktól, az alvó szájé háborús szavaktól, káromlás, alku és öndicséret többnyire elsietett hangsoraitól, az ágyéké, a heregömböké egy kétségbeesetten rájuk kúszó, bizonytalan kéz őrjáratától, a szerveké az egymás ellen gyulladt sejtek polgárháborújától, a homloklebenyé önmagukat sem jelentő példázatok, terrorista látszatok, jubileumi fogalomtársulások múzeumi tárlóitól. Izzadt bőr lélegzete a gyűrött vásznon, ernyedt száj párbeszéde a földolgozott légtér szűkülő lehetőségeivel, agyrémek hadgyakorlata a befelé fordult szemgolyók látómezején, terjengős csomag, romlandósága napjával lepecsételve, de most még ez a bizonytalan óra, fény rohamosztagai a töredezett arc sikátoraiban, másodpercütések vakírása egy szegényes történelem jelmondataival telerajzolt homlokon.
Pillanatfelvételek úsznak a rögzítőfolyadékban, zsúfolt fényképalbumba kerülnek, amelynek első oldalán születési, az utolsón halotti anyakönyvi kivonat áll, a borítón: a nevem. Kézilámpa fénye kóvályog egy porral bevont raktárban, ismétlődő hurokíveket rajzol, néhány kiváltságos tárgyat agyonvilágít: gyűlölködve moncler outlet nézem tetszőleges emlékeimet. Többnyire óvatlanul kaparászom, kellemetlen anyagokhoz érek, villanyt kellene gyújtani ebben a csepegő, mohos raktárban. Napról napra hurcolom ezt az eladhatatlan bizományi áruházat, egyszer kidobom, amire nincs szükségem. Még arra is emlékszem, amit sohasem láttam, hívójelekkel tele a világ, átengedem magamon a dolgok beszédét. A szilárd kérget, a tartófalakat, a nyomásálló szerkezeteket szétveti a tudat földrengése. Hónapok óta tart ez a hangtalan és torlódó beszéd, forgalmi dugók az eszmélet úthálózatán, végkiárusítás egy égő áruház ablakain át. Negyedóránként kondul a toronyóra, fejezetvégek a félálom képregényéből, a tejsavas agy bestiáriumán ezen a hajnalon is átkelek.
A reggeli utasgép pontosan hat órakor szakítja át a hegy fölött az üveggyapot-felhők sarkvidékét. Ég bikája, szárnyas keltőórám, gondolájukban bőgnek, s álmom fölforgatják a tizennégy hengeres csillagmotorok. Harminc törékeny fej hullámzik a levegő domborzatán, belerajzolódnak a mai nap előzetes képeibe, a leszállópályáig kísérem őket. Nézem, semleges odaadással, a fény mozdulatait a szegecselt alumíniumsíkságon, s az alattam hátrasikló földabrosz szökevény mintáit, a táj ismétlődő alkatrészeit, amelyek talán holtomig megülepednek emlékezetem alján, eszméletem színéről azonban, mint esőcseppek a homokban, az út végére alászivárognak. Búcsúzók kapkodása: apróra szétszerelni és magunkkal vinni egy távolodó arcot, amelyet talán soha nem néztünk meg igazán. Gyanútlan csempész, viszem a képeimet, örülhetek, ha a vámvizsgálaton műfogsoromat a szájamban hagyják. Négynyelvű kérelmeivel az utaskabin homlokfalán kigyullad a tejüvegtábla, bekapcsolom az övet, elnyomom a cigarettámat, könnyű zuhanások a légörvények aknáiban, a sárkány és az áramlászavaró közé, a megérkezés gondjai közé beúsznak egy vidéki város légi fölvételei. Túl már a feltorlódó és szaggatott hegyhátak erdős-köves héjszerkezetein, alattam a gyárnegyed fölszikrázó csőfonadéka, a víztárolók fémes bombatölcsérei, tankok egy holtvágányra állított tehervonaton, üszkös tályog a vasúti töltés oldalán, hűtőkocsik ezüsthasábja a fűre meszelt utakon, kormosan izzó salakhegy, betonhasábról denevérfejként felénk forduló radarernyő. Elmetszett falaival, üvegrepedésként szétrajzó utcáival kitárul az egész város, barázdált kőtenyér, nézhető idő, elnémíthatatlan izgatóbeszéd a csöndre hajló térben, mentegetőző örténetírók forgószínpada. Sok szónoklat, kevés döntés, ünnepi és boldogtalan szertartások, katedrálisok és erőművek avatása, farsangolás és dísszemle, ostromok, pestis, tömeggyilkosságok, nevető és síró álarcok körforgalma az emelvényeken, kecskejáték, bohózat, misztérium. Fázósan, hunyorogva lépek ki a betonkifutóra, repedt, karéjos leveleket söpör az ingerlékeny szél, tífuszosok a folyó jegén, meggyűlnek a gördülő lépcső tövében, oltalomkeresők. A polgári légifolyosó kiürült, délelőtt már csak a deltaszárnyú vadászbombázók végzik kötelékben iskolagyakorlataikat a hegy fölött.
Hallgatom a tegnapi botrányok hírét, ami megtörténhet, többnyire megtörténik, annyi város van és annyi esemény. Páncélosok gördülnek ki emeletes szállító-repülőgépekből, felcsörtetnek a hidakra, körbejárják a múzeumokat, átrobognak a kertvendéglőn, tipró mozgást végeznek a díszcserjéken, s ráfordítják toronyágyújukat egy tehetetlen kapura. Ilyenkor ősszel rajban szállnak a külügyminiszterek a fehér toronyház felé, hogy jóváhagyják mindazt, ami megtörtént. Pereg a vadszőlő, dongó haldoklik egy mézcsepp kupoláján, hajnalban felázott a kert, bokra fölött őrült ejtőernyőként leng a rózsaszag, velőfehér arc húzódik vissza a falba. Agyamról lehúzódik az iszapkorona, aranylemezei közül szemrésem folyosóján elém jön a fekete csuklyás, pálcaujjú asszony, karján az aszkéta csecsemővel, perzselt lábú, kíváncsi madarak, gyökérarcú, megbízhatatlan szentek kíséretében. Múlóban van a nyár, délutánonként üveges fénnyel áll meg a levegő a lovas szobrok zöld lábai között. Kihalt városok, mérgezett gyöngyházmedencék úsznak a székesegyház Istennek szegzett tornyai fölött. Változatlanság röpcédulái, kora őszi szél tollaslabdái, harangkondulásra vadgalambok rebbennek magasba a megbarnult cseréptető villámhárítóiról. Zászlós evezőszárnyuk, parókás gyíkfejük homorú síkban inog a tizenkét apostol kőkoponyája fölött. Pillanatokra odafagynak a fogrovatos órapárkányhoz, de a nyitott harangszobából kitörő zengés visszalövi őket a két toronysisak közé, kék mezőben ezüst címerállatok a reggel könnyű pajzsán.
Villanyszékbe ülő birodalmi vezér, parázson álló őrszem, homokon bicegő esernyő, karóba húzott hermelinpalást, üvegszem egy bazári légpuska célzórésében, szurokesőben repülő postagalamb, bevakolt kőrózsaablak, módosíthatatlan pályán eltévedt űrhajó; a közösség befogad. Visszanézek egy letarolt férfiarcra, csaknem mindenre emlékszem, ami vele történt, kibetűzöm a kelet-európai történelem utolsó fejezetének tartalomjegyzékét, koporsószögig meghatározott életrendjét, egy magán-elmegyógyintézetet benépesítő sérelmeit, talajmenti hátsó gondolatait, aggodalmainak ápolt múzeumát, csoportos heveskedéseit egy birkalegelőért, késésben van, lökdösődik, nem ér rá kigombolkozni büntető zárkáiból. Még dolgozik benne a félelem, arcát ellepi a lazulás egész bűnszövetkezete, s végül maga is igazat ad minden lehetséges vádhatóságnak. Vigyáznia kell, semmi sem igazán az övé, sem a teste, sem az ágya, sem amit róla mondanak, megtehetik vele a legrosszabbat is; ha békét bont és megkülönbözteti magát, minden elhagyja, ami hozzá tartozik, kinőnek a dolgok novemberi kései, rámutatnak az ívlámpák és minden ajtó mögött felcsaholnak a farkaskutyák.
Leválik róla minden védőburkolat, mint egykor anyja teste, és hamarosan a magáé, mely addig fogától heréjéig jóérzések okozója volt, ismeri magát, tudja, mit várhat mástól, lefektetik egy asztalra, ökle puha, mint a toll, körülveszi a fájdalom, és kitaszítja öntudatából.
Felveszem tudatomra ezt a várost, hogy lassan rétegenként lehámozhassam róla. Lehet, hogy nem fog sikerülni egy apró zseblámpakörtéig vetkőzni, legbelül csak a sötét hiány van. Egy ember áll az ágya mellett, begombolkozik, hogy kigombolkozhasson; ha valaki ráteszi a kezét, alattomosan nézi a padlót, és egész testével csak arra vár, hogy megszabaduljon jóakarói érintésétől. De mert nincs egyebe, csak ez a kórházi pizsama, többnyire csak áll az ágya mellett, s elképzeli, hány öltözetből vetkőzhetne ki végérvényesen. El fog jönni talán az ügyész, akit már olyan régen várok, el a szeretet inkvizítora, szabadságom kérdezőbiztosa, aki már nem temeti be magát a sózott hús föld alatti silóiba, aki a figyelem megterhelt óráira emlékeztet, amikor egy villamosablakban tizenkét ismeretlen arc tizenkét letaglózó kérdés, amikor az este sötétkék ujjai szétfeszítik a szemhéjamat, mikor minden ház tetején halálhírekkel futnak a fényújságok, mikor az árnyékok elgázolnak, és a kirakatokban hintalovukon felállnak a harisnyatartós, lovaglócsizmás, önkielégítő próbabábuk, amikor attól félek, hogy nem tudok megfogni semmit sem, és a tányérok is leesnek asztalomról, amikor beletartom a kezem a semmiségbe, kísérletképpen, mert látok benne valakit, amikor egyetlen perc alatt elfelejtem, akivel évekig együtt vinnyogtam, és kezembe kapom, mint egy jogart, a létezés elviselhetetlen hatalmát, néhány percig elbírom, ezért éltem, utána nézhetem az órám, számolhatom a pénzem, és latolgathatom, ki mire való, lehetek csak egy fehér zászló a túlerővel szemben, mert nem találom a helyes szót a helyes csöndben, és elvétem a fölcserélhetetlen arcokat, s már mindaz, ami kilátszik belőlem, folyamatos paródia, sőt attól vagyok, hogy majdnem mindig tévedek, néha azonban várom az ügyészt, aki majd fellobbantja, mint egyetlen gázlángot, fejem fölött az éjszakát, körülvezethetem foszforos kapuk és fatörzsek között kicsinyességeim helyrajzán, műveimre időnként bólint, de többnyire semmit sem szól, pontosan tudom, miről hallgat. Egy kivégző osztag karol belém, szívbemarkoló derűvel, frissen locsolt kőkockás udvaron.
Valami nyugalom kellene, mint annyi reggel, ma sem akarok elterpeszkedni adottságaimban. Ha egyszer elvonulna rólam hiúságaim sáskajárása, ha egyetlen rántással kifordíthatnám magam, s megszabadulva a beszéd hideglelős kényszerétől, és eltemetve emlékezetem fövényében az istenszobrokat, és elrúgva magam a semmi vizes, szálkás ugródeszkájáról, egy pillanatra megérthetném a kapaszkodás és sodródás világfolyamatát, ha a szeretettől már elcsigázva, az irónia rekordereként végére járhatnék árnyjátékunknak a történelemben, ha a parancsoló módot kijelentő módba tehetném, s tudva, hogy egész kultúránk rögeszme, színtiszta rögeszmévé változhatnék, ha dögletes meghatározottságaimból kibújva rohannék, csupasz zarándok, a célegyenes végső iramában, elhagyva már mindent, ami nekem jó, és már azt is, amitől én vagyok jó, elveszítve magam, túlvilágtalanul, hajnalfelé, mikor már nem is várom, elém fordulna akkor egy ismeretlen utca, és megtalálnék egy számozatlan kaput, ahonnan már nem kell továbbmenni, ahol magamra zárhatom az ajtót, és hallgathatok ítéletnapig.

Még tíz perc, és összeszedem magam, a legszükségesebb holmik végül is kezem ügyében vannak, felöltöm testem, állásom, családomat, magamra kanyarítom ezt a lakást, ezt a várost, szájamba veszem közhelyeimet. Nincs nagy kedvem szemügyre venni a borotválkozótükörben egy meglett ember várakozó arcát, amelyért jóvátehetetlenül felelős vagyok. Szeme alatt olvashatom elmúlt éveim üledékét, kimondatlan árulásaim rovásírását. Letisztogatom, kitakarítom, magamra húzom ezt a viseltes, de még használható testet, néha fájdalmat okoz, egyébként zavartalanul enyém. Vízsugár alá tartom, szesszel, kenőccsel dörzsölöm, állok az öregszag savanyú burájában. Ahogy egy lakóház vagy egy állam egyszerre vallja be avulását, s a gondtalan üzemelés után karöltve jönnek nyavalyái: tartófalai megroppannak, díszei elmállanak, egyre dohosabb, fűthetetlenebb, naponta veszem tudomásul erkölcsi és műszaki értékcsökkenését. Bár jó darabig még lakható, ideje kisiklanom belőle: semmi sem érdekel már annyira, mint ez a második születésem, kicsusszanásom a lét hüvelyéből: s mert nem oly soká megválunk egymástól, kezd fölizgatni azonosságunk. Ma még figyelmetlenül jelentjük egymást, nem érint, tetszetős-e vagy csúnya, visz, ahova akarom, közfeltűnést nem okoz, el nem taszítják, de hozzáérni sem akarnak többen, mint igénylem. Ő tartozik-e hozzám vagy én őhozzá, nem tudom, függök tőle, ennyit elismerek, de hogy ez az árnyék a tükörben, ez a fogyatkozó hajzat, ez a hunyorgó szempár, ez a bájtalanul csüngő nemi szerv, ez a szarusodó lábujjköröm csupasz öntudatom valósága lenne, bár tudomásul veszem, kissé nevetséges. Majd rákényszerülök, de most még nem szívesen vállalok több közösséget ezzel a sérülékeny, összeszurkálható, feldarabolható és elhamvasztható szerkezettel, mint egy unalmas társbérlővel, akivel összeköt a megszokás és az együttélés házirendje. De ha nem vagyok az a látható és tapintható ábra, amelyet más hasonló ábrák emlékezetében kirajzolok, mellyel egy esetleges hangsort igazoló iratom összekapcsol, ha ezt a szomszédomat, kinek végül is több kellemes értesülést köszönhetek, nem vagyok hajlandó még a kényelem okán sem összetéveszteni magammal, kérdezősködöm: ki az, akinek a nevében beszélek? Kaparó igyekezet, előretolt hiány, hibbant kísérletezés, hogy néhány szétbonthatatlan dologban felismerje magát. Sötét szoba, magam mögött hagynám, de most még visszatart, hogy ajtaján kilépve nem találnék másik otthonra.
Mint fájdalomcsillapító vagy körtelefon, az öngyilkosság sosem érdekelt. Akiknek kimosták a gyomrát, csak körülményeiket akarták itthagyni, s ha fel is dühödnek a döntéssorozattól, amely újra előttük áll, a meleg fürdőt és a húslevest általában szívesen fogadják. Majdnem szabadnak vélem magam, megnyugtató, hogy bármikor eltűnhetek, de ez a negyedmillió inger másodpercenként a semmi felfoghatatlan képzeténél, akárhogy feszengek is önmagamba varrva, összemérhetetlenül tartalmasabb. Mégis félek, hogy addig szedelőzködöm, míg elvétem a megfelelő órát, s helyembe fekszik egy mozgásképtelen öregember: rózsaszín koponyáján a rádiókagyló, kimossák fenekét, állkendőt kötnek rá, s undok boldogsággal pépes ételeket szopogat. Meglehet, tudatlan gőg csupán: ma még visszataszít a dögrovás kora, ez a trágár és megadó házasság az áruló testtel, a siránkozó alkalmatlanság, a túlélés aggodalmáig csökkent értelem, senkit sem érdeklő sajtójelentések étvágyról, székletről, a kötelességből hozzányúló ujjak föltűnő sietsége, a kéjelgő megkönnyebbülés, ha fölfekvéseimet nem horzsolja a vízágy, mindenkinek, akit szerettem, kitolódása a képmező szélére, mert valósága már csak annak van, aki tejberizst dug a szájamba, és langyos vízzel megmosdat; előre gyűlölöm a nyúzott göngyölegben élősdi öntudatomat s körülötte a halál nyálkás hazugságudvarát, rettenetesen szeretnék ebben a nekem föltett legfontosabb kérdésben egyedül dönteni, s csak addig vállalni a testem, ameddig dolgát megteszi.
Testem körül egy túlzsúfolt lakás, ahová mindennap valamivel többet hozok be, mint amennyit kiselejtezek belőle, ahova jövedelmem és hajlamaim szűrőjén át betódultak egy nyugdíjas kultúra leletei, mulasztásaim tárgyi bizonyítékai. Ígéretes könyvek, nem költözöm beléjük, nyomorúságaikkal már nem cserélem el a magamét. Előhívatlan fényképek, arcok a szív üzleteinek lehúzott redőnyű boltjából, láttam őket meghízni, elbutulni, kifehéredni az összevizelt matracon, hálóingben nehéz volt őket begyömöszölni a halottszállítók könnyű dobozába, itt tanyáznak körülöttem csapatosan, előbb-utóbb amúgy is lelepleznek. A telefon, melynek dugóját rendszerint kihúzom, talán, hogy ne tartsam számon, milyen ritkán hívnak mindazok, akik előtt egyenként föltártam önzésem és korlátoltságom kiismerhető tartalékait. A nyikorgó ágy, ahol már leszolgáltam a rám mért közösülések java részét, melyek közül elég kevésre emlékezem, ahol majdnem ugyanazokkal a szavakkal többeknek elmagyaráztam, hogy nem tudok élni nélkülük, ahol az égő lámpa alatt egy új vendég sikolya több volt, mint egy kinevezés, s testében közlekedve, két csupasz talpával arcomon, föloldozást kerestem minden gazdaságos szerződésszegésemre. Vázlatos szégyenek alkalmatlan csillapítói, zsibbadásig szívott pálinkásüvegek, az asztal, amelyen több változatban is megfogalmaztam önéletrajzomat, a tükör, amelyben utálatosan sokat néztem magam, a divatjamúlt ünneplőruhák, amelyekben már soha többé nem akarok ünnepelni, kitüntetések fércművekért és cinkosságokért vagy mindössze öregedésemért, egy lakás, ahová behordtam romlékony és semmirekellő tárgyakat, port, félelmet, napisajtót, mesterséges zajokat és mellékes húsokat, ahol fázékony, lyukas személyemet körülvettem egy átlagosan hiú és butakorszak téves eszméivel. Itt készültem arra, hogy megmutatom, amit végül is nem mutattam meg senkinek, itt szidtam zárt, körben az államfőket és mindazokat, akiket az utcán nem szidtam, szégyeneimből hazavonszolódva itt kártyáztam aranymondásaimmal, tiszteletre méltó ürügyeimmel, egy földöntúli értelmező szótár idézeteivel, míg a toronyóra ütéseit figyelve közömbös lett, hogy mire való vagyok, s az is, hogy vagyok-e egyáltalán. Egy lakás a beleragadt mozdulatokkal, elhalt szerelmek tömör folytatása az ágyam, pókhálós sarkokban fölfehérlő, száműzött arcok, szőnyeg alá taposott sérelmek, faragott bőségszarukból kilépő sorscsapások, rézpénzek a liliom alatt, fűzőkbe, pólyákba göngyölt haldoklások, fájdalom emlékművei, fiókba temetett lázadások, fekete földbe rejtett ujjak húsvéti nagytakarításig dacoló lenyomatai. Egy lakás, idült menetgyakorlataim emlékrácsa, négyszögletes barlang, amelynek sötétben is látom éleit, s amelyben előrenyomuló testem körül a bútorerődök már éppoly kevéssé váratlanok, mint kölcsönzött és ritkuló gondolataim, amely térsorainak logikai zavaraival, tárolóüregeinek tudatalatti tartalmaival már helyrehozhatatlanul jelenti mindazt, ami belőlem megvalósult. Egy lakás, ahol már minden annyira ismerős, hogy semmit sem értek belőle, ahol a dolgok együtt öregedtek gazdájukkal, mint az állatok, és már roskadoznak saját történetüktől, amelynek forradalmát, mészház mészlakója, már annyira sem kívánom, mint napirendemét, s törésvonalait, akár a tükörképemen, agyalágyult vidámsággal nézem. Egy lakás, ahol ingó gyengeségeim ingatlan kényszereimmé súlyosodtak, ahova egyszer valakihez beköltöztem, valakit befogadtam, amelyben ahhoz képest, hogy mennyi időt töltöttem benne, olyan kevés történt, érzékeny művégtag, szerveimhez kötve, tudatom háromszögellési pontja, már körül se nézek benne, el sem indulok belőle, hogy más tárgyakkal és falakkal adjam össze magam, hűségem záloga, beágyaz ebbe a városba, mint gödrébe a krumplit, benne csírázom agyrémeimet, fölvette bűzöm, magam szagolom, nincs több közöm hozzá, mint a kőedényhez, amelybe égetés után porom belesöprik.