Budapest 1956. Die ungarische Revolution

1. Béke = Anti-Jalta

A mai háborús veszély fő oka: Jalta. Ott született meg az osztozkodás a tehetetlen Európán, a megállapodás, hogy a megszállási övezet egyszersmind érdekszféra-övezet is lesz. Jaltában született meg a nemzetközi kapcsolatok rendszerének a szovjet-amerikai versengésre és egyensúlyra épített rendszere. Akár tudta ezt a három öregúr, akár nem. Jaltában született meg a vasfüggöny ideája.

Jalta egy nagyhatalmi logika szimbóluma: három öregember évtizedekre eldönti a százmilliók sorsát, s a százmillióknak muszáj tiszteletben tartaniuk egyezségüket, különben lőnek rájuk. A tiszteletreméltó és erkölcsös államférfiak pedig, Jaltára hivatkozva, vagy helyeslik ezt, vagy mossák a kezüket.

A történelem komisz csele: a fasiszta embertelenséggel szemben az emberséget védő szövetségesek a győzelem előestéjén sietnek imperialista alkut kötni, az angolszász és az orosz imperializmusét. Tehetik, mert a leghatalmasabb, győztes seregek nem parancsolnak, s teszik, mert őket is – minden univerzalista retorikán túl – az expanzív nemzetállam ideológiája, a nacionalizmus vezéreli. Hagyományosan fölfogott történelmi joguknak tartják, hogy a győztes diktálja a feltételeket. Abban a – nem tudjuk: jó – vagy rosszhiszemű – tévedésben vannak, hogy a győztes akarata egy földrész békéjének fundamentuma lehet. Nagymúltú tévedés, kétségtelenül. Évezredek óta háborúhoz az előző háborút, lezáró méltánytalan béke vezet. A győztes hatalmaskodó, akarnok békét köt, amibe a vesztes nem tud belenyugodni.

Jalta annyit jelent, hogy a politikai status quot a katonai status quo szabja meg. Jalta morálja elég egyszerű: az határozza meg a társadalmi-politikai rendszert, akié a bombázó meg a tank. A legtöbb bombázója és tankja az Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak van, ők hivatottak a világ vezetésére. Vezetői elhivatottságukat később Hirosima iszonyú fényével erősíti az a praktikus érv, hogy csak ez a két óriás nemzetállam képes elég anyagi erőt fordítani a nukleáris fegyverrendszerekre.

A világ vezetésére az hivatott, aki képes megsemmisíteni. A szovjet és az amerikai elnök nagyobb hatalommal rendelkezik, mint a történelem összes zsarnoka. Jehova hatalmával rendelkeznek, képesek megsemmisíteni a világot. Nézem ezt a két arcot és megdermedek. Arisztotelészre és Kantra sem bíznám rá az emberiség sorsát. Lehet, hogy az emberiség végzete parodisztikus kell hogy legyen? Odateszi a gombot, az utolsó ítélet gombját két hiú, gyarló öregember ujja alá? Ha csak egyszerűen emberek, mint Káin örökösei, akkor az ujjuk ránehezedik a gombra. Nem az okosságukban bízom, hanem a halálfélelmükben.

 

A jelenlegi európai status quo egy háború utáni megszállás kivételes állapotának állandósítása. Diplomáciai nyilatkozatok, s a nemzetközi politikai konszenzus ezt a kivételes állapotot szinte egybehangzóan normális állapotként tüntetik fel. Helsinkiben az összes érdekelt állam ünnepélyesen kinyilatkoztatta, hogy az abszurdum: szabály.

Miért nem fogadja el a Nyugat a szovjet csapatok jelenlétét Afganisztánban? Mert nem régen vannak ott. Jelenlétük Közép-Kelet-Európában már ésszerű és elfogadható, mert már itt vannak közel negyven éve. Elfogadható annál is inkább, minthogy az amerikai csapatok is jelen vannak Nyugat-Európában.

A Varsói Szerződés által erőteljesen korlátozott nemzeti szuverenitás tűrhető, mert a NATO által enyhébben korlátozott nemzeti szuverenitás is tűrhető. Sőt, mindkét korlátozás geopolitikai adottság, amelyet minden ésszerű politika tiszteletben tart. Európa kettéosztását megkérdőjelezni ártalmas és megtévesztő, mert azt a tévhitet kelti, hogy meg lehet kérdőjelezni.

A Nyugat nem elég erős ahhoz, hogy az idegen országokban tartózkodó szovjet csapatokat hazatérésre kényszerítse. Legföljebb nehezményezheti expanzív jelenlétüket, ami viszont korántsem rendíti meg a szovjet hadvezetést. Fölmerült a kérdés: ha valóban kívánja, hogy hazatérjenek, kényszeríteni pedig nem tudja őket erre, vajon nem lenne-e célszerű olyan üzleti ajánlatot tenni az oroszoknak, amely mindkét fél számára előnyös?

Például javasolni lehetne a kölcsönös és kiegyensúlyozott csapatvisszavonást. Nem csökkentést: visszavonást. Merő ábránd-e társadalometikai követelményként kitűzni egy olyan alapelvet, Hogy egyetlen ország csapatai se tartózkodhassanak egy másik ország területén? 1956. október 23-án a budapesti fiatalok földerülve skandálták maguk költötte friss jelszavukat: minden ország katonája menjen saját hazájába! Azóta is szeretem ezt a jelszót, és negyedszázad múltán még aktuálisabbnak érzem, mint akkor.

Elismerem, nehéz szabály! Természetesen mindig van ok az idegen csapatok vendégeskedésére. Egy nagyhatalom talál olyan kollaboráns helyi politikusokat, akik behívják csapatait, csatlóskormányt alakítanak, majd pedig törvényesítik a nagyhatalom csapatainak jelenlétét, mint a megszállt nemzet óhaját. Természetesen valamilyen tornyosuló veszélyt kell megelőzni, humanitárius érdekeket, forradalmi vívmányokat, a demokráciát megvédeni, mindig cheap oakley sunglasses valami magasztosat kell megvédeni, a nép ellen a nép üdvét.

Nem tudok példát arra, hogy egy nagyhatalom azért szállt volna meg egy kis országot, mert egy helyi diktatúrát akart megdönteni, s ezzel egy népet fölszabadítani. Ha csak arról van szó, hogy egy népet zsarnokság nyom el, akkor sajnos tiszteletben kell tartani a zsarnoki állam szuverenitását, és nem szabad beavatkozni a belügyeibe. Idi Amin szürrealista vérengzéseit mindkét nagyhatalom eltűrte. Mindkét nagyhatalomnak van elég kliens-diktatúrája, festőiek és abszurdak, de amíg nem fordulnak ellene a patrónus nagyhatalom érdekeinek, a kis diktatúrákat senki sem bántja.

Amellett, hogy a nagyhatalmak más országok területén csapatokat tartsanak, semmi más nem szól, csak és szigorúan csak nagyhatalmi érdek. Amíg viszont az egyik nagyhatalom csapatokat tarthat egy másik ország területén, addig világos, hogy a másik nagyhatalomnak is joga van erre. Alkalmi megokolást, propagandisztikus ürügyet, törvényesítő helyi adminisztrációt, mindig lehet találni az ilyen gyakorlathoz.

 

Amerika hozzájárult a vasfüggönyhöz, és nem tudott érdemlegesen cselekedni azért, hogy mi ne legyünk a túlsó oldalán. Jalta terheit viseljük, amelyért az amerikai politika is felelős. Amerika itt tart Európában túszként háromszázötvenezer katonát kötelezettséget vállalt Nyugat-Berlinért, hagyományos erőit egyre inkább jelképes rendeltetéssel állomásoztatja Nyugat-Európában, egyre forróbb talajon.

Az oroszoknak is bizonytalan a lába alatt a talaj, pusztán mert itt vannak, és nem otthon. A kelet-európai nacionalizmusok újra felébredtek, és egyre nehezebb elaltatni őket.

Nem a katonai erőviszonyok radikális megváltozására van szükség, hanem arra, hogy a társadalmi-gazdasági-kulturális viszonyok teljes terjdelmükben érvényesülhessenek. Nem biztos, hogy a két nagyhatalomnak meg kell mérkőznie. Ám bizonyítsák be, hogy egyre többet tudnak szofisztikált fegyverekre költeni, nem sokat érnek el vele.

Jelenleg senkinek nincsen átfogó békestragéiája, nincsen filozófiája arról, hogy hogyan alakuljon a nemzetközi kapcsolatok rendszere. Sem a Nyugat, sem a Kelet nem tudott nagyvonalú történetfilozófiai, geopolitikai ajánlatot tenni a másiknak. Nem született javaslat az együttélés, a partneri viszony pozitív módozataira vonatkozóan. Csak globális javaslatot érdemes tenni, a részjavaslatok elsüllyednek a kölcsönös gyanakvásban. Csak a béke és a háború, és nem az enyhülés, illetve a feszültség alternatívájában érdemes gondolkozni.

A Nyugatnak talán könnyebb volna, mert kevésbé merev, egy érdekes alternatíva-ajánlattal megszelidíteni a medvét. Különös, hogy a Nyugat, amelynek lényege az értelmes kompromisszumok keresése, eddig még nem tett konkrét és átfogó javaslatot a Szovjetuniónak. Nemcsak a kormánynak, hanem a társadalomnak is. Ésszerű javaslatot, amelyet a hatalmi elitnek érdemes elfogadnia, amely neki is előnyös. Olyan javaslatot, amely teret ad a világban az orosz nép büszkeségének, s nem köti össze a békét az orosz elit megaláztatásával. A világ elég nagy ahhoz, hogy az ő tehetségük is megtalálja a helyét rajta.

Elképesztő lenne az orosz birodalom olyan ellenőrzött és fokozatos átalakulása nemzetközösséggé, amely tranzaktívabb partneri viszonyokat alakít ki Közép- és Nyugat-Európa országaival, s több intelligenciát követelve a szovjet értelmiségtől, kezdeményezőbb szerepet is biztosít számára a világban. Ma nem így áll a helyzet. A Szovjetuniónak ma több ügynöke van a világban, mint diákja és tudósa. Nyugalmat kell ajánlani az oroszoknak, hogy biztonságban reformálhassák gazdaságukat és igazgatási viszonyaikat. Segítséget kell kapniuk, hogy a megtámadtatási szorongásból kibontakozva a Nyugathoz fordulhassanak.

 

A Szovjetuniónak, ha nem akar háborút, bele kell illeszkednie az északi félteke átfogó pluralizmusába, amely Európából kiindulva átmegy Amerikába, onnan Japánba, és most az a kérdés, hogy Oroszországon és Kínán át körbefut-e az érintkezés?

A Nyugatnak eddig nem volt offenzív békestratégiája, csak éppen gyanakvóan elhárította a többnyire propagandisztikus szovjet javaslatokat. Alkotó kezdeményezésre már nem futotta a politikai tehetségből. Jalta fenntartása nem távlatos stratégia, csak a fennálló tartósítása, ami hosszabb távon lehetetlen. Hogy az legyen, arról Közép-Európa népei gondoskodnak. Ne tessék elfelejteni, hogy térségünk rendezetlen viszonyai már két ízben világháborúhoz vezettek.

Ha a Nyugat Jaltát akarja, akkor a Szovjetunió túl fog lépni Jaltán – Nyugat felé. Ha a Nyugat Jaltát akarja, akkor van Budapest, 1956. november 4., Prága 1968. augusztus 21., Varsó, 1981. december 13. Egy-egy ilyen agresszió esetén a Nyugat sajnálkozik, nehezményez, görbén néz. Majd megint aláír egy csupán hangulati jelentőségű egyezményt, amelynek hátterében a fegyverkezési verseny zavartalanul megy tovább.

Az amerikaiak is megmutatják, hogy mit tudnak, az oroszok is megmutatják, hogy mit tudnak. Minél inkább megmutatták, annál inkább fenyegetve érzik magukat. A leszerelés még sohasem volt kölcsönös, tehát eredményes. Technikai-mennyiségi megállapodások nem vezetnek békéhez. Nehéz egy vezérkart lebeszélni a fegyverkezésről, ha fenyegetve érzi magát.

A Szovjetunió nehezebben tud mozdulni, mert halmozódnak a birodalom feszültségei, vezetői viszont fenn akarják tartani a birodalmat, mivelhogy imperiális létüket azonosították a puszta létükkel. Hatalmi szorongásukban túlbiztosítják magukat: túlfegyverkeznek. Amíg nem tárgyalnak komolyan a német békeszerződésről és újraegyesítésről, addig itt kell hogy legyenek a „vendégcsapatok”, addig rakéták irányulnak a városainkra.

A jelenlegi helyzet nem-természetes és nyugtalanító. A vasfüggönyből következik mindkét fél aggodalma, hogy a másik át akarja törni, s mindkét fél igyekezete, hogy katonai fölénnyel meggátolja ebben a másikat. Minden okunk megvan rá, hogy általános keretrendezést igényeljünk. Ne függjön kicsinyes pártpolitikai küzdelmektől, a világ nagy kérdéseinek megközelítése. Technikai feladat kiszámítani, hogyan lehet fenntartani kölcsönös visszavonulás után a katonai egyensúlyt. Ehhez előbb a politikai közvéleménynek kell megállapodnia az értelmesen föltehető kérdésekben. Annak, hogy az Elba két partján farkasszemet néznek egymással az orosz és az amerikai csapatok, kell hogy legyen alternatívája. Mi az?

 

Nyugat-európai Egyesült Államok nem lehetséges, csak Európai Egyesült Államok lehetséges. A nyugat-európai államok egyik része az Atlanti Szövetséghez tartozik, másik része semleges, a státuszkülönbség minden egyéb nehézség mellett lehetetlenné teszi Nyugat-Európa politikai integrációját.

A bipoláris világszerkezet a semlegesség felé tol egyre több nyugat-európait, és elvileg meggyengíti Nyugat-Európa összetartó erejét, mivelhogy az a kérdés: mi előnyösebb – a szorosabb atlanti felzárkózás-e vagy a neutralizáció? – elméletileg megoldhatatlan, és csak ideologikusan megválaszolható. Minden bizonnyal lesznek elkötelezett atlantiak és elkötelezett semlegesek.

Az európai integráció csak egy közös európai vállalkozás transzcendenciájától nyerhet alkotó lendületet. A mai Nyugat-Európának mint egységnek nincsen önálló politikai filozófiája, tehát nincsen a közös erőfeszítéseknek értelmet adó transzcendenciája sem.

Amerika talán azért nem egyezteti stratégiáját az európaiakéval, mert ez utóbbiaknak nincsen konzisztens stratégiájuk. A status quót akarják megőrizni, s az események megelőzik őket. Vannak nemzeti különutak, ezek nem annyira a kreatív megközelítés, hanem inkább a szovjet tömb iránti nagyobb engedékenység által különböznek a közös atlanti úttól.

Kardinális békejavaslatot a vasfüggöny felszámolására egyik európai kormány sem tett. Az európai politikusoknak nincsen merész és lényegbe vágó békestratégiájuk, nem kezdeményeznek érdemleges vitát, s ez az intellektuális passzivitás csak a meghátrálás stratégiája a szovjet békepropagandával szemben, amely a katonai erőt, vagy éppen a túlerőt arra fordítja, hogy az európaiakkal és az egész világgal elismertesse: amit a második világháborúban elfoglalt, az az övé, a Csendes-óceántól a vasfüggönyig a birodalom kontinuus egység, ezt belülről vitatni ellenforradalmi kísérlet, kívülről vitatni a belügyekbe való beavatkozás. A helsinki nyilatkozat három évtizeddel később megerősítette a jaltai és a potsdami egyezmények érvényét.

Illik együttérezni a szerencsétlen kelet-európai rokonokkal, de nem várhatják el, hogy a Nyugat háborúzzon értük. Kaptak hitelt, enyhülést, mi mást akarhatnak még? Mit? Kezdeményező, alkotó békejavaslatokat, konkrét és tárgyszerű békejavaslatokat a vasfüggöny lebontására. Nyugat-Európa magától is halad a semlegesség felé, mielőtt még ingyen semleges lenne, kérhetné cserébe Kelet-Európa semlegesítését. Sem a doktriner blokkhűség, sem az egyoldalú engedmények ideológiájához nem kell sok okosság. Nyugat-Európa csak akkor talál méltó szerepet a világban, ha a szereposztást nem az USA és a Szovjetunió által polarizált világszerkezet határozza meg.

 

Hogy ne legyen harmadik világháború: minden külföldi csapatot ki kell vonni Európából. A béke fundamentális biztosítéka az lenne, ha az európai államok kölcsönösen, egyezményesen kilépnének a két katonai tömbből, és fölszámolnák a vasfüggönyt. Az eurázsiai földrész nyugati sarka fokozatos integráció révén európai konföderációvá válhatna.

Érdemes gondolkozni rajta, hogy vannak-e erőszakmentes megoldási javaslatok, amelyek meggátolhatnák, hogy Kelet-Közép és Nyugat-Európa főhadszíntere legyen a harmadik, totális világháborúnak? A szó legszigorúbb értelmében rólunk van szó, rólunk, európaiakról. Elemi érdekünk, hogy gyökeres megoldásokat keressünk.

Miattunk áll szemben egymással a föld két legnagyabb nemzetállama. A mi intellektuális hibáink okozták azt a baljóslatú helyzetet, hogy földrészünk ketté van vágva. A vasfüggönyt az európai nemzetállamok, az európai politikai doktrinák s a köztiszteletben álló európai politikusok kollektív rövidlátása eredményezte. Egyetlen európai politikai osztály sem ártatlan . Egyetlen európai nemzet sem védett. Egyetlen európai közvélemény sem hitetheti el magával – ha csak a kényelem öncenzúrájával nem él –, hogy nem érdekli, nem érinti és nem tartozik rá a vasfüggöny kialakulása, jelenlegi hatása és jövőbeli következménye.

Kevéssé éleslátó az az európai, aki nem veszi észre, hogy a vasfüggöny robbanóanyagból van. Nyugat-Európa háttal a dinamitfalnak támaszkodik, tekintete derűsen réved az Atlanti-óceán felé. Nyugat-Európa szerencséjét ugyanolyan bizonytalannak tartom, mint a mi balszerencsénket. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió között mi, európaiak teremthetünk csak békét azzal, hogy szerződés szerint, kölcsönösen lefűződünk róluk katonailag, s közelebb hozzuk egymáshoz a kettévágott Európa két felét.