Disszoi logoi – az ellentmondás lehetőségei

Konrád György új kötetében egy monumentális kísérletről van szó, amelynek során a szerző megpróbálja definiálni önmagát egy olyan helyzetben, amely szinte definiálhatatlan: azaz zsidó-magyarként. Azonban ennek lehetetlenségét jól illusztrálja, hogy már a sorrend is állásfoglalást jelent, gucci borse imitazioni perfette ahogyan azt maga is írja: „negyvennégyben magyar zsidó voltam, negyvenöt óta zsidó magyar.”

„Kettős érveket mondanak Hellaszban a jóról és rosszról beszélvén azok, akik filozófiát művelnek” – így kezdődik az egyik legismertebb szofista traktátus, a Disszoi logoi, amiből a jórészt platonista utókor azt a következtetést vonta le, hogy a szofisták egytől-egyig kétszínű csirkefogók voltak, míg a szkeptikus posztmodernek az első humanista filozófust ünnepelték szerzőjében, aki ki merte mondani, hogy mindent szabad. Ebből a történetből nemcsak az derül ki, hogy mennyire nehéz művekről a kontextustól független, marandóan helyes véleményt formálni, de az is, hogy azokat a kísérleteket, amelyek egy vitában nem voltak hajlandóak szigorúan az egyik oldalra helyezkedni, hanem megpróbálták azt és csak azt kifejteni, amit valójában, a vitától függetlenül gondoltak (még ha ennek nyomán néha ellentétes következtetésekre is jutottak), mindig egyfajta gyanakvás övezte a gondolkodás történetében – márpedig Konrád György legújabb könyve éppen ilyen. Egy esszégyűjtemény, amelyben arra tesz kísérletet, hogy a zsidókról, a zsidóságról alkotott véleményét kifejtse, megjelenítse. 
Az esszék a fülszöveg szerint 1986 és 2009 között keletkeztek, de talán szerencsésebb lett volna, ha ez nem csak a fülszövegből derül ki, ugyanis a legtöbb esetben datálatlanok, ami annak fényében érthető, hogy folyamatos újragondolások eredményeként jöttek létre, de ezt egy szerkesztői előszóban udvarias lett volna közölni. Hasonlóan hiányoltam az esszék előző megjelenéseinek feltüntetését, ami nagyban segítette volna a kontextus megértését. Pedig a kontextus jelen esetben a kulcs a megértéshez, lévén itt egy monumentális kísérletről van szó, amelynek során a szerző megpróbálja definiálni önmagát egy olyan helyzetben, amely szinte definiálhatatlan: azaz zsidó-magyarként.
Azonban ennek lehetetlenségét jól illusztrálja, hogy már a sorrend is állásfoglalást jelent, ahogyan azt maga is írja: „negyvennégyben magyar zsidó voltam, negyvenöt óta zsidó magyar.” Tulajdonképpen ez az egy mondat exponálja azt a két problémát (amely persze gyökerében egy), amelyet a szerző az egész könyvben megoldani próbál: egyfelől hogyan lehetséges zsidóként Izraelen kívül és Magyarországon zsidóként élni, másfelől miként lehetséges a zsidóságot világnépként definiálni, amely tulajdonságait tekintve már majdnem vallás. Amikor Ámosz Oz, az izraeli patrióta író megkérdezi tőle, miért marad Budapesten, tulajdonképpen nem tud neki mit mondani, azon kívül, hogy valami ideköti. Ez a valami az, aminek körülírására Konrád kísérletet tesz.
A kísérlet, az esszéisztikus jelleg pedig szükségszerűen ellentmondásokhoz, kettősségekhez, lezáratlan gondolatmenetekhez, válasz nélkül maradó kérdésfelvetésekhez vezet. A mű lényegi kérdésfelvetését és szellemi erejét az a paradoxon adja, hogy miközben a szerző sokszor fájdalmasan élesen látja a magyar társadalom kérdéseit, dilemmáit és tragédiáit, képtelen válaszolni arra a kérdésre, hogy mi tartja Budapesten. Természetesen számos kísérletet tesz a válaszadásra: a hagyomány, hogy a szülei, és a szüleinek szülei is itt éltek, a dac, hogy neki a többiek helyett is élnie kell, a kultúra, aminek ő mint zsidó is részese, hiszen nem vihetik magukkal a zsidók a Bibliát és a zsidó szerzőket Izraelbe stb. Ugyanakkor egyik válasz sem igazán meggyőző, ezért – ahogyan azt Konrád maga is egyre többször hangsúlyozza a kötet második felében – a zsidóknak csak addig szabad maradniuk, amíg a többségi társadalom nem dönt úgy másodszorra is, hogy nemkívánatosnak minősíti őket. Azaz immár számol a lehetőséggel, hogy inhumánus erők kerekednek felül, és akkor menni kell – ez egy teljesen más válasz, mint a kötetben bemutatott Farkas Istváné, aki bízva a nemzetállami legalitásban, engedelmesen hagyta magát megsemmisíteni.
A holokauszt tragédiájából tanulva a cél tehát felmutatni egy identitást, méghozzá egy plurális, harcos identitást, amely képes sikeresen felvenni a harcot a – Konrád szerint alapjaiban szükségszerűen nacionalista – monista ideológiákkal, és biztosítania a zsidó-magyarok identitását az asszimiláció és a kivándorlás lehetőségének fenyegetésével szemben. Harcos ideológiára van szükség: Konrád a holokauszt megadóan halálba menő áldozataival csak együttérezni tud, megbecsülését csak a varsói gettó felkelői vívják ki. Egyszerre helyezkedik szembe élesen a magyar nacionalizmussal és kevésbé élesen a cionizmussal, mindkettőnek felróva, hogy tulajdonképpen képtelenek megérteni őt, a zsidó-magyart, aki egyszerre örököse ötezer év zsidó és ezer év magyar történelmének. A kérdés azonban, hogy mi köti őt azokhoz, akik meg akarták gyilkolni, megválaszolatlanul marad.
A válasz hiánya ugyanakkor szerintem nem kis részben egy fogalmi probléma eredménye, amely jól jellemzi a kelet-európaiság szellemi paradoxonát, lévén Konrád, mikor identitást akar adni – még ha identitások pluralizmusáról beszél is –, kollektív identitást keres, és azzal a realista előfeltevéssel él, hogy végső soron az létező valami, aminek megragadására esszéiben kísérletet tesz. Azaz Konrád tulajdonképpen csatlakozik ahhoz a szellemi áramlathoz, amely a kelet-európai diktatúrák által kilúgozott szellemi környezetben próbálja identitását és önigazolását a romok között megtalálni, legyen az az újfasiszta mozgalmak által fémjelzett szélsőjobboldali, Žižek-hívő radikálbalos, vagy multikulti liberális, csak éppen ő a maga identitását a zsidó-magyar lét paradoxonában találta meg. Azonban ennek az identitásnak az izgalma és ellentmondásossága nem csökkenti az egész kísérlet anakronizmusát: a világ szerencsésebbik felén közhely, hogy az identitás csupán konstrukció, és nem lehetséges meghatározni azt, hogy mi a „német” vagy „európai” (még ha egyes politikusok be is jelentik a „multikulturalizmus halálát”), mivel ezek a fogalmak egy esetleges állampolgári és/vagy nyelvi-kulturális közösségre és nem valamiféle közös lényeggel rendelkező embercsoportra vonatkoznak. Konrád ezzel szemben bekapcsolódik a Kelet-Európára jellemző esszencialista diskurzusba, amely valamilyen módon reális létezést tulajdonít ezeknek a csoportoknak, és az arra a kérdésre adott választ, hogy milyen ember a zsidó-magyar, felfedezhetőnek és nem feltalálhatónak (megkonstruálhatónak) tartja. Kétségtelenül igaz, hogy pluralista esszencializmusával Konrád egy rendkívül kifinomult és haladó álláspontot foglal el, de nem biztos, hogy a kaméleon színéről folytatott diskurzusban dicsőség állást foglalni.
Ugyanakkor persze nem lehet nem állást foglalni sem, hiszen Konrád szerint csak a harcos értelmiségi szolgál rá a nevére – tehát a megválaszolhatatlan kérdést meg kell megválaszolni. És éppen itt érhető tetten a könyv célja: Konrád azért küzd, hogy egy olyan fogalmi rendszerben magyarázzon meg valamit, amiben nem lehet. Ha a világ rendje az costumi cosplay anime, hogy a népek országokban élnek, akkor a világnép létezése anomália, amelyet valahogy meg kell magyarázni – miközben a világnép éppen létezésével bizonyítja azt, hogy ez a természetes és magától értetődő állapot, amihez képest akár a magyar kirekesztő borse repliche perfette politika, akár a diaszpóra zsidóságot csökevénynek tekintő cionista álláspont csupán illuzórikus opció. A könyv mindenkinek tanulságos olvasmány lehet, lévén hihetetlenül jó érzékkel mutatja be a mai magyar indentitáspolitikai diskurzus frontvonalait és lehetséges táborait, amely frontvonalak és táborok olyan döntések mentén alakulnak ki, amelyeket nem csak a zsidóknak kell meghozniuk.