Konrád Györgyről - ismeretlen szerző

FEJEZETEK

Első regénye, A látogató (1969) megjelenésekor olyasfajta vihart kavart, amire csak az igazán jelentős művek képesek. Egyesek újítónak látták, mások ügyes utánzónak. Akkor a szemlélet és a stílus eredetiségét, később a korszak művészi törekvéseit összegező és lezáró szerepét méltányolta a kritika. A hetvenes években Konrádot nézetei szembefordították a hivatalos magyar politikával, az ellenzéki mozgalom egyik vezető személyisége lett, ezért újabb regényei közül csupán A városalapító (1977) került kiadásra, ez is értelemzavaró szövegváltozásokkal. Míg nálunk Konrádot jószerivel egykötetes szerzőként tartják számon, addig az ország határain túl valamennyi műve megjelent, regényei sikert arattak, s ő ma a kortárs magyar széppróza leginkább ismert alakja.

Konrád első írásai az Új Hang című folyóiratban jelentek meg, 1955 elején. Hosszabb-rövidebb kritikák Örkény István és Barabás Tibor elbeszélés-köteteiről, Bálint György válogatott esszéiről. Az Örkény-bírálat a legnagyobb igényű, átfogó pályaképet ad, s értékelésében az 1953-as politikai reform kulturális konzekvenciáit próbálja érvényesíteni. "A sematizmus – jelenti ki Konrád – metafizikus idealizmus. Az élettől elszakadó politikai tudat (mely éppen a vele sokszor gyökeresen ellentétes marxista-leninista világnézet rendkívül szűk, elferdített és dogmatikus értelmezése miatt szakad el az élettől) a valóságból csak annyit ismer el, amennyi sémáiba belefér ..."

Nem véletlen, hogy már pályája elején Konrád az "élettől elszakadó politikai tudat"-ot tekinti legfőbb ellenfelének. Újra meg újra tapasztalnia kellett a társadalmi besorolások igazságtalanságát és embertelenségét. Előbb zsidó származása miatt az élete került veszélybe, utóbb polgári származása miatt az értelmiségi pályán való indulása. Érthető hát, hogy az 1953-as reform híve, s eszmélkedésére döntő hatással volt, hogy e reform törékenynek bizonyult. A dogmatikus ellentámadás, majd az 1956-os válság nyomán szocializmus-képe átalakult. A társadalmi ellentétek állami orvoslásának lehetőségét egyre inkább kétségesnek látta, a politikai tudatot pedig a természetéből eredően életidegen hatalomnak.

A hatvanas évek elején bontakozott ki értekező munkássága, nemzedékének egyik legmélyebben gondolkodó esszéíró tehetségeként tartotta számon az irodalmi közvélemény. Viszonylag kevés jelent meg tanulmányaiból, a mai napig kiadatlan a Nagy Lászlóról, Szentkuthy Miklósról és Albert Camus-ről írt esszéje, s csak részleteket publikált A Thibault családról és Gogolról készült terjedelmes értekezésekből. Különösen a Gogol-monográfián dolgozott sokat: Sartre Flaubert-könyvének méretei lenyűgözték, s ezt tekintette mintának. A mintegy 1500 lapra tervezett kézirat végül töredékben maradt.

{1225.} Az irodalmi tanulmányok közül kettőt emelnénk ki, a francia újregényről (1960) és az Oblomovról szólót (1962), melyek a későbbi regényíró problémafelvetését előlegezik. A nouveau romant az egzisztencialista irodalom teljesítménye felől nézi és ítéli meg Konrád. Úgy véli, hogy az egzisztencializmus két alapvető élménye közül a "semmi"-t átéli, de a "szabadság"-ról tudomást sem vesz az új irányzat. A cikk elsőként adott Magyarországon áttekintést az új regény legjelesebb alkotóiról, s az irányzat, kivált Claude Simon korai regényei nem kevés ösztönzést adtak Konrádnak saját írói technikájának kialakításában. Ám fönntartásait is komolyan gondolta: számára a "semmi" élménye érdektelen a "szabadság" meglétének és hiányának feszegetése nélkül.

Ezért tartotta annyira fontosnak az Oblomov problematikáját. Ilja Iljicset nemcsak lustasága tartja vissza a cselekvéstől, hanem a cselekvéssel járó "elidegenedés"-től való félelem is. Úgy érzi, hogy aki cselekszik, nyomban elveszíti szabadságát, beszívódik a társadalom gépezetébe, foglalkozásának eszköze lesz, nem pedig alanya, s már nem azért dolgozik, szórakozik, él, mert az kellemes vagy legalábbis szükséges, hanem mert a társadalom annak tünteti fel. "Jogos az ellenvetés – írja Konrád –, nem elmebukfenc-e szabadsághősnek tisztelni egy gunnyasztó herét? Valóban, hősnek nem kellene. Ilja Iljics ... nem harcos, csak szökevény. Meg akarja óvni magát a taposómalomtól, de nem fölébe, a cselekvő tudatosság felé húzódik, hanem alája, a szervi lét, a kötetlen szemlélődés zónájába."

E példák is érzékeltetik, hogy Konrádot az irodalom történetbölcseleti üzenete érdekli leginkább. Értekezőként s később alkotóként is alkalomnak, eszköznek tekinti az irodalmat, hogy általa az emberi cselekvés, az emberi autonómia esélyeire, a történelem ellenére való boldogulás lehetőségére kérdezzen. De nem az általánosságok érdeklik (mint az élettől elszakadó sematikus szemléletet), számára a személyiség a kiinduló- és végpont – éppen az egyéniség ellehetetlenülése miatt érzi szükségesnek a történetbölcseleti kérdésfeltevéseket.

Konrád magától értetődő természetességgel talált rá két fő tájékozódási és megnyilvánulási területére: az irodalomra és a szociológiára. Először két szociográfiai tanulmánya készült el, közülük az első Széljegyzetek a "huligán" arcképéhez címmel 1963-ban megjelent, s a téma akkoriban szokásos bűnügyi és moralizáló megközelítésével szemben a szubkulturális környezet és szokásrend tárgyilagos leírására vállalkozott. Az 1965-ben írt szegénységtanulmányt nem publikálhatta, de ennek anyagát is beépítette A látogató szövegébe.

1965-ben Konrád szociológusi munkakörben helyezkedett el, megismerkedett Szelényi Iván városszociológussal, s közös vizsgálatokba fogtak. Első könyvük, Az új lakótelepek szociológiai problémái (1969) a pécsi, debreceni, budapesti és szegedi lakótelepek népességének rétegződését és szokásait mérte fel, s adott elsőként megbízható ismereteket a magyarországi lakótelepek önálló – a hagyománnyal rendelkező városrészektől független – társadalommá szerveződéséről.

A könyv egyik fejezetének problematikáját elemezte tovább A késleltetett városfejlesztés társadalmi konfliktusai című tanulmányuk (1971), amely a szakmai körökön túl is feltűnést keltett. Írásuk amellett érvelt, hogy a szocialistának tudott {1226.} lakáspolitika – a társadalmi juttatásként felfogott lakáselosztás – nemhogy enyhítené, inkább még fokozza a meglevő egyenlőtlenségeket. Az áldatlan lakáshelyzet pedig csak a legnyomasztóbb, de korántsem egyedüli következménye a városfejlesztő-civilizációs beruházások több évtizedes elhanyagolásának.

Az 1965-ös év más szempontból is fordulatot jelent Konrád pályáján: ekkor fogott első regényének megírásába. A gyámhatóság munkatársaként szerzett tapasztalatok, a "megalázottak és megszomorítottak" világával való személyes ismerkedés sokkal megrendítőbb élmény volt annál, semhogy tudományos feldolgozását elegendőnek érezte volna. Tudatosítani akarta, hogy a nagyvárosi perifériák nyomorúsága nem számolható fel sem önámító népboldogító elvek alapján, sem bürokratikus-hivatali úton – a rendelkezésre álló társadalmi erőforrások túl szűkösek hozzá. Méltán hitte azt, hogy az "élhetetlenek", "mindig alulmaradók" nézőpontját nagyobb eséllyel hozhatja emberi közelségbe, ha a mélyvilágot írói eszközökkel ábrázolja.

1967-ben készült el regényével, melynek tervezett címe, a Menetgyakorlat, utóbb módosult. A látogató 1969 májusában jelent meg, s a könyvhét egyik nagy sikere lett, a 6000 példány már az első napon elfogyott.

A szöveg egyetlen hatalmas ívű monológ: T. gyámügyi főelőadó beszámolója munkájáról, feladatairól, ügyfeleiről, intézkedéseiről, kudarcairól, eredményeiről, kétségeiről, bizonyosságairól, kísértéseiről és megalkuvásairól. Mindent az elbeszélő szemével látunk, kezdetben ironikus-cinikus távolságtartással, amely később átadja helyét a megértő-azonosuló közelítésnek. A látásmód változása arra utal, hogy a történetmondás során – amely egyúttal önmegismerési folyamat is – T. álláspontja részben módosul.

A regény cselekménye néhány mondatban összefoglalható. Megismerkedünk a hivatallal, ahol T. dolgozik, értesülünk napi teendőiről. Elkísérjük útján, amint ellátogat az öngyilkos Bandula házaspár otthonába, hogy gondoskodjék kiskorú gyermekükről, a gyengeelméjű Ferikéről. Minthogy helyhiány miatt nem tudja zárt intézetben elhelyezni, kénytelen átmenetileg az egyik társbérlő, a prostituált pincérlány, F. Anna gondjaira bízni.

Nyilvánvaló, hogy az epikus szerkezet csupán keret. Már a hivatal tárgyszerű leírása is groteszk tragédiák villanásszerű felidézésébe vált át, kiderül, hogy a kapubejárattól az iratszekrényben található fényképekig minden tárgyhoz félresiklott emberi sorsok tartoznak. Az elbeszélés tere kitágul, részben a képzeletben játszódik: a történetmondást ismételten megszakítják, "eltérítik" a kommentárok és fantáziajátékok, T. reflexiói, képzelettársításai, nappali álmodozásai. Az elbeszélt idő és az elbeszélés ideje is csak részben esik egybe; jóllehet a regénytörténés csupán T. egyetlen munkanapját rögzíti a számtalan közül, ez a nap maga az örökkévalóság, a hivatalnok egész életét reprezentálja.

{1227.} A látogató nem szociográfia, ám társadalomrajza 1969-ben ismeretlen világról adott hírt, és megdöbbenést és elképedést keltett. Budapest elhanyagolt, pusztuló s hovatovább lebontásra váró negyedeinek nyomasztó képe bontakozik ki belőle: a szélsőségesen egyforma, szürkésbarna házak, a nyaktörő, egyenetlen lépcsők, a sötét lépcsőházak és lakások, a málladozó falak, a túlzsúfolt szobák, a közös folyosó végi árnyékszékek, a "se nem új, se nem ódon" utcák, amelyek "újonnan is rondák lehettek, avultan sem otthonosak". A szélsőséges egyformaságnak ezen a terepén nincs más kitüntetett pont, mint a piactér, négy sarkán az "engesztelés" szentélyeivel: a mozival, az áruházzal, a vendéglővel és a kocsmával.

Az itt élő emberekre végzetszerűen nehezedik a környezet: "Az út parancsol a gyalogosnak, a kapu a belépőnek, a lépcső a fölfelé baktatónak, az asztal meg az ágy, a pohár meg a kés a hazaérkezőnek." Az élet "szervezett egyöntetűsége" mellett szükségszerű, hogy "üzemzavar" támadjon. A gyámügyi előadó elsősorban olyan ügyfelekkel kerül kapcsolatba, akiknek egzisztenciális lehetőségei igen csekélyek: kisfizetésű vagy bizonytalan jövedelmű, kisiklott életű figurák – legtöbbjüknek semmi esélye sincs a kilábalásra, helyzete megváltoztatására. A képtelen, tehetetlen lebegés, ahogy a társadalom perifériáján tengődnek, szabályszerűen vált át deviáns viselkedésre, az alkoholizmustól az öngyilkosságig.

A regény jellegzetes építőelemei az "esetek" – ezek az anekdotaszerűen előadott villanásnyi életutak, kis kapszulába zárt tragédiák. A történetmondó hivatalnok időnként deviáns esetek egész sorát idézi fel gyakorlatából, már-már aggályosan szakszerű csoportosításban: az elmebetegekről, az öngyilkosokról, az alkoholistákról. A példák hangsúlyozottan esetlegesek, felsorolásuk tetszőlegesen folytatható. Külön-külön talán csak bizarr, extrém történetek, ám gyakoriságuk komoly fenyegetést jelent.

Történelem alatti világ ez, változatlan, önmagát ismétlő. A középpontban álló eset, az egykor jómódú középpolgár Bandula házaspár sorsa jelzi, hogy a mélyvilági terep sem érintetlen a történelemtől. De Banduláék is csak akkor válnak ügyféllé, amikor már kihulltak a történelemből.

A látogató nem az állam felelősségét feszegeti: egyéni és kollektív lélektani okokat sejtet. A számonkérő gesztus végképp hiányzik belőle – éppen ez állítja szembe a hatvanas évek elejének regényirodalmával, Darvas József, Somogyi Tóth Sándor, Sánta Ferenc vagy Fejes Endre műveivel, s teszi a hetvenes évek új prózavonulatának előfutárává. Konrádot az emberi teherbírás határai érdeklik, s ezek egyénenként mások, tehát túlságosan változóak ahhoz, hogy csupán a kedvezőtlen körülményekkel, elégtelen feltételekkel magyarázhatók lennének. F. Anna például ép lélekkel, már-már gyanúsan sértetlenül kerül ki iszonyú próbatételeiből, melyekbe mások beleroppannának. Azon múlik minden – sugallja a könyv –, hogy mit képes az ember elviselni és mennyire tud másokhoz utat találni.

Konrád regénye mégis aggodalmat váltott ki megjelenésekor. A "történelmi léptékű" világ felől nézve a történelem alatti világnak már a létezése is botránynak számított. Ahogy fél évtizeddel korábban a Rozsdatemető, most A látogató helyzetképe is a kivételesség érzetét keltette. Konrád méltán hivatkozott egyik nyilatkozatában a regény empirikus fedezetére: "Könyvem díszletvilága kopár, {1228.} szegényes; a választott helyzetből adódik ez, s nem mentegetőzöm érte, társadalmunk egyötödéé is az, közeli eltűnésére, folyamataink ismeretében, aligha számíthatunk. Miért nincs benn a négyötöd? Nincs. Regényt írtam, nem rétegződés-tanulmányt."

Félrevezető lenne az is, ha A látogatót csupán a nagyvárosi deviáció látleletének tekintenénk. Sokkal inkább nevezhető szerepregénynek. Az élet peremére szorult emberi sorsok valójában indítékok és érvek gyanánt szolgálnak a T.-t foglalkoztató, személyiségét közvetlenül érintő kérdésekhez. Van-e értelme munkájának, s egyáltalán minek van értelme? Képes-e helyt állni a rá mért próbatételekben? Mit tehet a reménytelenül "kettéhasított" világban? Egész meditációja arra irányul, hogy önmaga lehetőségeit tisztázza, tudatosítsa.

Első mondatai sokat tapasztalt, megkeményedett, elfáradt hivatalnoknak mutatják az elbeszélőt. De hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy közönye csupán póz, cinizmusa pedig kényszerű védekezés. Hivatalnok szerepét sem próbálja ideologikus dicsfénnyel övezni, helyzetét fölöttébb viszonylagosnak fogja fel: "A hivatalnoknak jelen esetben nincs gondja. Higgadtan, tartózkodón, megértő és irgalmatlan fensőbbségébe zárkózva, színe elé bocsátja az ügyfelet, ezt az izgatott és esendő lényt, aki akar valamit, vagy fél valamitől. Ha a hivatalnoknak is gondja lenne, nyomban ügyféllé lágyulna, valahol, egy másik hivatalban, az övéhez hasonló íróasztalok túlsó oldalán."

T. relativizáló szemléletét személyes tapasztalatok alakították, elsősorban a katonaságnál eltöltött évek, a háborúban elesett "győztes halottak és vesztes halottak", s feladatának, az aknamezők tisztogatásának elhanyagolható kockázata a hátországi élet fenyegetettségéhez képest. Pályájának szeszélyes görbéje is (előbb törvényszéki bíró, majd fizikai munkás a marhavágóhíd raktárában, mielőtt a gyámügyi hivatalba kerül) az emberi sors véletlenszerűségéről győzhette meg az elbeszélőt.

Talán ez magyarázza T. ambivalens nézőpontját: sem ügyfeleivel, sem szerepével nem azonosul. Ezért képes a hivatalt többféleképpen láttatni. Egy-egy pillanatra az ügyfelek szemével: nekik (a legelesettebbeknek legalább) valóban kafkai ez az épület, amelynek még a kapuján bejutni is emberfeletti feladat – mint azt az öregasszony groteszk története példázza a regény elején. De az intézmény csak kívülről hatalmas és félelmetes, belülről inkább megkopottnak és működési zavarokkal küszködőnek látszik. A felkötött állú portás is az ügyfél számára megközelíthetetlen cerberusnak tűnik, míg T. szemében csak egy szerencsétlen, szánandó emberi roncs.

A hivatalnok szerep alapvető dilemmája, hogy elvont normákhoz kell igazítania a konkrét emberi sorsokat, ami eleve reménytelen vállalkozás: az élet nem terelhető kategóriák által emelt korlátok közé. Mindezzel T. is tisztában van, tapasztalatai alapján nem hisz különösebben a hivatali beavatkozás eredményességében, a "közöny és az átlag ügynöké"-nek mondja magát a szabályozhatatlan emberek között. Még az sem bizonyos, hogy meg lenne győződve a szabályozás feltétlen előnyeiről. A társadalmi mechanizmusok teremtette mesterséges rend határozottan ellenszenves neki, saját szerepét is iróniával szemléli: "S ha az engedelmességnek {1229.} ebben a gyárában valahol üzemzavar támad, s a mozdulattevő eltér a dolgok használatának rendjétől, arra való a sarki rendőr, és arra vagyok én is, hogy néhány gyors, bevált fogással helyreigazítsuk,"

T. mégis komolyan veszi szerepét: eszményien kötelességtudó hivatalnok, egész nap talpal, tájékozódik, telefonál, intézkedik. Megkísérli az aktából visszanyerni az ügyet, az ügyből az embert. Munkaköri kudarcait nehezen viseli el, hiába van tudatában a hivatal korlátainak. Tehetetlensége veti föl a szerepből való kilépés ötletét is, Ferike önfeláldozó gondozásának – Bandula helyettesítésének – képtelen-bizarr átélését. Állandósult szorongásainak egyik fő élesztője éppen az örökös szerepfeszültség, a formális-bürokratikus ügyintézéssel szemben érzett elégedetlensége.

De nemcsak erről van szó. A kísértés a szerepből való kilépésre azért olyan erős, mert – ügyfeleitől eltérően – T. választhat, dönthet úgy, hogy életformát változtat. Elsőként Bandula figyelmeztette önállótlanságra: "Mi ketten, ön meg én, ugyanazt a római jogot tanultuk. Hány alapelv, szabály és büntetés. Nézze, kedves kollégám, ha szabad ezt mondanom, ön még ebbe van belegabalyodva. Csak nagy ritkán gondolkozik függetlenül, ha, mondjuk, a foga fáj." Most itt az alkalom, hogy a hivatal védőszárnyai alól kikerülve, a társadalom jutalmazó és büntető intézkedéseivel nem törődve, kizárólag önmaga legyen.

T. azonban óvakodik erre az útra lépni. Fantáziajátéka felfogható úgy is, mint egyfajta önkompenzálás, kockázatmentes hősiesség. Választását – a szerep vállalását – a "csaló" rabbiról szóló parabolával próbálja indokolni. Miként a hivatását otthagyó rabbi is megtért végül, "szégyenében megizmosodva", mert az ember a semmit nem választhatja, úgy hárítja el T. is a társadalomból való kivonulás szabadságának kísértését.

Nincsenek illúziói, pontosan méri fel helyzetét: "Abban a valószínűtlen, jóra és rosszra, szabadra és tilosra széthasított világban, amelyben minden lélegzetvételt piros és zöld lámpák szabályoznak, abban a mindent, ami van, a legyen, ne legyen akarnok hitvilága szerint csoportosító figyelemben, mely oly tehetetlenül csúszik le az emberi történések vaskos kétértelműségéről ... s amelyben maga az emberiség is két részre oszlik, az egyik ítél, a másikat megítélik, én, mióta eszemet tudom, az ítélkezők sorában álltam, hozzáteszem, bizonytalanul."

Ám ha a világ ilyen, van-e értelme választásról beszélni? T. fölöttébb szkeptikus: "Mákszemnyi befalazott légbuborékok a tehetetlenség mészkőhegyében: íme, a szabad akarat elmulasztott lehetőségei." Végül is az ember vagy a szabályozó (és szabályozott), vagy pedig a szabályozatlan féltekének polgára. Mintha az Oblomov problematikája kísértene: van a "taposómalom" – a tenni, amit lehet – világa és a "szervi lét", a "kötetlen szemlélődés" felelőtlen szabadsága. Itt sem kapunk útbaigazítást arra vonatkozólag, hogy merre található a "cselekvő tudatosság" birodalma.

A látogatóban megjelenő emberi kapcsolatokban a hivatalnok és az ügyfél többé-kevésbé szabályozott viselkedésmintája dominál, márpedig a hivatalnok is, az ügyfél is pontosan tudja, hogy hol a helye. Mindkettő a "normális", "felnőtt" társadalom tagja: megfelelő én-szabályozó mechanizmussal rendelkezik. A szerep {1230.} voltaképp viselkedési utasítás, amely biztonságot ad, nemcsak a szerep viselőjének, hanem a többieknek is, minthogy épp a szerep alapján tudják azonosítani.

T. sem tesz, tehet mást, mint hogy – minden kísértés ellenére – alkalmazkodni próbál a nem rá méretezett uniformisként viselt szerepéhez: "A rend, amit védek, durva, s mégis törékeny ... Kiszolgálom mégis, rend, működik, hasonlít hozzám, eszközére, ismerem már a szerkezetét."

Konformista, jólnevelt gyermekeitől éppúgy viszolyog, mint a hivatal portásától, amikor az az érkező Elnöknek gazsulál. De nem említi, hogy kimutatná érzelmeit. A családi boldogság és a hivatali előmenetel olyan értékek számára, melyekért nem lelkesedik különösebben, de elfogadja őket. Igaz, rosszul érzi magát saját bőrében, szorongó lélekkel, gondolat és tett meghasonulásának ismételt bonyodalmaival fizet meg kényelméért. Mégsem rúgja fel, csupán újrafogalmazza a társadalom játékszabályait: a megvalósíthatatlan szeretet helyett megpróbálkozik legalább a jóakarattal, az igazság helyett a méltányossággal, s ha már becsületes nem lehet, igyekszik betartani az illemet.

A világ dichotóm szerkezetét és saját kétértelmű léthelyzetét tudatosító T. voltaképp "antihős". A kortárs művek közül Mészöly Miklós Saulusához (1968) hasonlóan utasítja el a beavatkozás jogosultságának heroikus öntudatát, s kiindulópontja az, aminek fölismeréséhez Kardos G. György vonzó regényalakjának, Avraham Bogatirnak hét nap keserves tapasztalatára van szüksége: az abszurditás és az erőszak kiküszöbölhetetlen a mindennapok világából. T. tehát nem tesz igazságot a Hivatal és az Élet, az erőszakos beavatkozás és az öntudatlan létezés feloldhatatlannak ítélt vitájában. Megkísérli fölmérni lehetőségeit és korlátait, teszi, amit tehet, a kisebb rosszat, állandó kétségek között, de a szembenézés pátoszával.

A szerep bonyolultságával függ össze, hogy A látogató értelmezői különbözőképpen fogták fel a regény műfaját. Az egyik álláspont szerint a hivatalnok-szerep valójában inkognitó, a nagyvárosi nyomornegyed pedig csak ürügy ahhoz, hogy az elbeszélő leereszkedjen én-tudata mélységeibe, s a pikareszk szerkezetből következő kalandokból okulva megismerje-megtalálja önmagát. Egy másik értelmezés azért tartja szükségképpen elvontnak a főszereplő alakját, mert T. nem egyéni sorsot, nem is szerepet, hanem eszmét képvisel, általa a szabadság eszméje indul menetgyakorlatra vagy inkább vesszőfutásra, s A látogató voltaképp menippea, eszmeregény.

Mindegyik megközelítés a mű lényeges vonásait ragadja meg, de ezek a szerep felől is értelmezhetők. Az elbeszélő valóban nagyobb formátumú annál, mint az a hivatalnok, akinek mondja magát. Nyelve, stílusa látványosan más, mint ami egy ilyen figurától elvárható lenne. Konrád meg sem kísérli a hivatali nyelvet imitálni, sőt, egy költői képekben rendkívül gazdag, szakszerű leírásokban és bölcseti igényű megállapításokban bővelkedő szöveget ad hőse szájába. Így óhatatlanul elvonttá, pontosabban: többértelművé válik a történetmondó személye.

Feltűnő az is – a kritika nem egészen alaptalanul rótta fel hibájául a könyvnek –, hogy az elbeszélő túlzottan komolyan veszi magát, túlságosan fölötte áll világának. Még ha elismerjük is a T. helytállásában rejlő bürokratikus ethoszt, a {1231.} korlátokba ütköző, kétségekkel küszködő hivatalnok önértékelése aligha nyújt ehhez kellő alapot. Csak az magyarázhatja a megnövekedett öntudatot, hogy az elbeszélő – mivel képes szembenézni helyzetével – felülemelkedik eredeti szerepkörén: a dolgok kimondásával értelmiségi-emberi küldetést teljesít. A kimondás, a néven nevezés képessége és kockázata növeli meg az elbeszélő súlyát önmaga szemében.

Így a szöveg elsődleges jelentése kiegészül, módosul. A "cselekvő tudatosság", amit hiába keresünk a regény világában, megvalósulni látszik a történeten "túl": magával a történetmondással. Nem véletlenül zárul ezzel a mondattal a könyv: "jöjjön el mindenki, aki akar, egyikünk beszél, másikunk hallgat, legalább együtt vagyunk". Ha többet nem is, de annyit megtehet az ember, hogy kibeszéli a világot.

A szociológusi munka lehetővé tette Konrád számára, hogy ne csupán Budapest egyik kerületének társadalmát ismerje meg közelről, hanem az egész országét. Szelényi Ivánnal együtt járták a vidéket, hogy képet kapjanak "a cigánytelepektől a tanácselnökökig" az emberek életkörülményeiről, gondolkodásmódjáról, lehetőségeiről. Tapasztalataik új egyenlőtlenségek létrejöttéről s a magyar társadalom dichotóm szerkezetéről győzték meg őket.

Így alakult ki az a felfogásuk, hogy a nálunk is megvalósuló "államszocializmus" gazdasági és uralmi viszonyait "racionális redisztribúció" jellemzi: a társadalom által megtermelt többletterméknek – ésszerűségre, szakmai illetékességre hivatkozó – központi elvonása és újraelosztása. Ez pedig új osztálystruktúrát feltételez, melynek "egyik pólusát a redisztributori pozíció körül szerveződő értelmiségi osztály, másik pólusát a redisztribúció jogától megfosztott, de a többlettermék közvetlen előállítását végző munkásosztály alkotja".

A "létező szocializmus" hagyományos baloldali kritikájához, az "új osztály"-elméletek korábbi változataihoz képest az az eredeti – és leginkább vitatható – Konrádék felfogásában, hogy nem a bürokráciát, hanem az önálló osztállyá nyilvánított értelmiséget, az értelmiség egészét jelöli meg a rendszer igazi haszonélvezőjeként, s állítja szembe az ugyancsak differenciálatlanul értelmezett munkássággal.

Föltehetően a hetvenes évek elején fagyossá váló politikai légkör, a gazdasági reform leállítása, és a magyar értelmiségnek napirendre térése efölött is szerepet játszott abban, hogy Konrád iróniával, sőt indulattal közelítsen "saját társadalmi kategóriájához", amely szerinte "viszonylag legkevésbé jár rosszul a társadalmi újraelosztásban, és akármilyen ideológiai fenntartásai vannak a kommunizmussal szemben, annak gazdasági hatalmi apparátusában készségesen közreműködik, sőt osztozik a tervszerű irányítás egész szellemiségében, vagy éppen maga alakította ki ezt a szellemiséget".

{1232.} Újabb műveiben Konrád azt tűzte célul maga elé, hogy az értelmiségnek a szocializmusban betöltött szerepét tisztázza. Elsőként A városalapító című, 1971 és 1973 között írt, 1977-ben publikált regényében, majd Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című, a témát monografikus igénnyel feldolgozó, könyvterjedelmű esszében, melyet Szelényi Ivánnal közösen vetettek papírra 1973–74-ben, s amely magyarul először Párizsban jelent meg 1978-ban.

A regény és az esszé szellemi rokonsága nyilvánvaló. A városalapító címszereplő hőse egy építész, aki hivatásánál fogva részt vesz az új rend tervezésében és – ez egyúttal azt is jelenti – irányításában. Helyzetét így jellemzi: "Tervező voltam a korai szocializmus időszakában, polgárból értelmiségi lettem, rendpárti bürokrata és egy nyitott jövő ügynöke ... egy személyben. Apám magántervező volt, én állami tervező, ahhoz, hogy másokról döntsön, neki pénze volt, nekem hivatalom." A szembeállítás igen hangsúlyos; az értelmiség társadalmi státusa gyökeresen más az új világban, mint a régiben.

"Tervezek: tehát vagyok", jelenti ki öntudatosan az elbeszélő, s ez – a descartes-i "cogitó"-ra való ironikus utalást nem számítva is – életprogram, sőt világkép. Önmagát helyezi az univerzum középpontjába, saját tevékenységét tudja meghatározónak a társadalomban. Ebből a nézőpontból a munkások csupán "központi látszattudat árnyai ... mesterségük homlokukra írva", s mérhetetlen távolságra vannak a tervező értelmiségitől: "én akkor is dolgozom, ha sétálok, ők csak, ha a gép forog, az én feladatom bonyolultabb nálam, az övék egyszerűbb, mint ők, nem bizonygatom, hogy ők vezetnek engem, nem is igénylem".

Ugyanezt a jelenséget az esszé úgy írja le, hogy a kelet-európai szocialista társadalmakban, ahol a teljesítmény mérésének profitelve nem érvényesül, a munkatevékenység során felhasznált ismeretek bonyolultsága lesz a jutalmazás kritériuma, közvetlenül mérhetően a kvalifikációs szint s a vele járó pozíció, "az értelmiség tudásával legitimálja jogát a hatalomra". Természetesen mások a két műfaj lehetőségei; a regény belülről, a hivatalnok értelmiség nézőpontja felől képes láttatni – és elidegeníteni – az új uralkodó osztály gondolkodásmódját, értékrendjét.

A városalapító építész hőse kellő öntudattal rendelkezik ahhoz, hogy – József Attila ismert sorait parafrazeálva – saját osztályának tulajdonítsa a munkásosztály világtörténelmi küldetését: "Nemesek és polgárok után mi csaptunk a történelem lovai közé. Eltöröltük családfa és vagyon jogát a hatalomra: döntésre ezután csak a kinevezés jogosítson." Mindkét mondat patetikusan indul és ironikusan végződik; különösen a másodikban figyelhető meg jól az elidegenítő szándék, brutálisan kimondva a küldetéstudat valóságos fedezetét. Mintha csak a "korai szocializmus" elméletének és gyakorlatának viszonyát akarná Konrád modellálni vele.

A városalapító a szó szoros értelmében tudatregény. Az elbeszélő, akinek nevét már monogram sem jelöli, egy társadalmi típus gondolkodásmódját képviseli elsősorban. Beszédhelyzete merőben más, mint A látogatóé: elmélkedik inkább, mint elbeszél. Álláspontját részletesen kifejti, jelleméről viszont kevés információt kapunk.

{1233.} Életrajza vázlatosan áll előttünk. Építészdinasztia sarja, aki elhatárolta magát családja múltjától, s testestül-lelkestül az új világ elkötelezettje lett. A hőskorban, a "korai szocializmus", az ő ifjúsága idején, az elhivatottak önbizalmával vett részt az új társadalom építésében, élvezte a korlátlan hatalmat, amit mások fölött kapott, elszenvedte a korlátlan hatalmat, amely őt is börtönbe juttatta.

Később, a szocializmus nyugalmasabb szakaszában, lehiggadt ő is, egy vidéki város főépítészeként teszi dolgát, aggódó figyelemmel, hogy rangja, kényelme meglegyen, s elnéző türelemmel fia iránt, aki technokratának nevezi őt és lázad ellene. Nemcsak a családi kötelék teszi megértővé, hanem annak belátása is, hogy "az uralkodó értelmiség önmaga ellen nem csinálhat forradalmat, önmagában kell tehát csinálnia".

Az idő múlásával változott vélekedése önmagáról és a világról, ahogy változott a helyzete is; a szöveg ironikus hangnemét részben ez magyarázza. A városalapító elbeszélője azonban sokkal többet tud és főként sokkal kritikusabb szemmel lát, mint ami akár a korábbi, akár a későbbi helyzetével összefüggésbe hozható. (Ezért kockáztattuk meg, hogy a regény hősének nevezzük.) Megfigyelhető, hogy nézőpontját ismételten változtatja: némelykor azonosulni látszik az új uralkodó osztály szemléletével, máskor viszont megkülönbözteti magát tőle, s a kapitalizmus baloldali, sőt marxista kritikájának eszközeit alkalmazza az új társadalom abszurd és képmutató vonásainak érzékeltetésére.

Jellemző példa erre, ahogy felhasználja és átformálja Anatole France-nak a polgári demokrácia korlátait célba vevő szellemes mondását, miszerint a törvény egyenlő mértékben engedi meg gazdagnak és szegénynek, hogy a híd alatt aludjon. (A negyvenes-ötvenes években sokat idézték nálunk mint a "formális demokrácia" vagy általában a demokrácia elégtelenségének bizonyítékát.) A városalapító hőse már így éli meg az emberi jogok bővülő körét: "Egyenlők lettünk nemcsak a törvény előtt, abban is, hogy nincsen termelőjavunk, a főmérnök és a portás egyaránt államhivatalnok, én százmilliós összegekről döntök, ő köszön a belépőknek, dönthet azonban úgy is, hogy nem köszön."

Az ironikus távolságtartás tehát elsősorban a hivatalnok értelmiség tudatán túllépő nézőpontból következik, amely számára a század nagy kísérlete, a szocialista társadalom megvalósítása inkább a fonákja felől látszik, mint a színe felől, s gondolatainak és gondoskodásának színtere, a hozzá hasonlóan megnevezetten város, valahol Közép-Kelet-Európában, olyan, mint egy elátkozott táj, kisszerű és kiszolgáltatott: "tud kenyérrel és sóval az ostromlók elé vonulni, üdvözlő feliratot és történelmet, vezérszobrot és bűnbakot cserélni, nyári egyetemen tanulja a túlélés baromfierényeit".

Az alapvető, elutasító gesztust szinte szükségszerűen egészíti ki az elbeszélő vágyait összegező utópikus látomás a "baloldali város"-ról, ahol valóban mindenki szabadnak és egyetemesnek tudhatja magát – valahogy úgy, mint azt Marx kommunizmuselmélete jövendölte.

De A városalapító jelentése is több rétegű, nem merül ki szociológiai-történetbölcseleti üzenetében. A regény elbeszélőjét nemcsak osztály-hovatartozásának és politikai mozgásterének tisztázása foglalkoztatja. Megpróbál számot {1234.} vetni életének minden jelentős eseményével, szereplőjével. A szülői ház légkörével, apja temetésével, a háború tanulságaival, főnöke – az egykori forradalmár – életútjával, fia érveivel, halott felesége emlékével s a nőkkel és a velük szemben kialakított, önvédelmét szolgáló, megértő-kívülálló magatartásával. Számára a város fizikai-érzéki valóság is, nem csupán értelmiségi létének keretet és értelmet adó jelkép.

A különböző jelentésrétegek azonban nincsenek egyensúlyban egymással. A szociológiai-történetbölcseleti fejtegetések nemcsak érdekességük miatt sikerültebb részei a könyvnek, hanem nyelvileg is a leginkább kidolgozottak. A városalapító jóval radikálisabb kísérlet a tudattartalmak analitikus megjelenítésére, mint a korábbi regény, művészi megformáltsága viszont meg sem közelíti A látogatóét. Feltűnő kompozíciójának bizonytalansága, az utolsó fejezeteket kevés szál fűzi az előzőekhez.

A városalapító műfaji és stiláris újításait – az egymást kizáró nézőpontok szándékos összezavarását, a metafora megnövekedett szerepét, az esszészerű elmélkedés túlsúlyát az epikus szerkezettel szemben – a kritika túlnyomó része mesterkéltnek találta. Teljes elismerést keltett viszont Konrád nyelvteremtő fantáziája, leleményes aforizmáinak és találó hasonlatainak bámulatos gazdagsága.

Itt csak utalhatunk Konrád pályájának további alakulására. A hetvenes évek derekán beutazta Nyugat-Európát, járt az Egyesült Államokban, s újabb tapasztalatai alapján megkísérelte újraértelmezni a közép-kelet-európai kis népek történelmi útját, kultúráját, megszokássá szilárdult hagyományait. "Kelet-nyugati útigondolatai" utóbb könyvvé álltak össze, amely Az autonómia kísértése címmel jelent meg Párizsban 1980-ban.

Konrádot elsősorban a térség különleges, köztes helyzete érdekli: "A nyugati és keleti kultúra találkozása ez. A keleti filozófia szerint belefogni sem érdemes. A nyugati szerint a vállalkozást siker koronázza. A kelet-európai szerint meg kell próbálni, de tudni kell, hogy veszteni fogunk." Úgy véli, hogy a nagyhatalmak ismételt erőpróbáinak áldozatul eső kis népek mentalitása szükségképpen vált ilyenné.

Hasonló gondok foglalkoztatják Konrád harmadik, 1975 és 1978 között írt regényének, A cinkosnak (angol kiadása: 1982) hősét, T.-t is, aki épp olyan rezignáltan s mégis eltökélten menetel végig a 20. századi magyar és kelet-európai történelem fő színhelyein, mint ahogy névrokona tette A látogató történelem alatti világában. Háború, büntetőszázad, hadifogság, politikai munka és karrier koncepciós per, Nagy Imre kormánya, újabb letartóztatás, civil élet és végül önkéntes száműzetés egy elmegyógyintézetbe – ezek T. életútjának állomásai.

A korábbi regényekkel szemben A cinkos valósággal tobzódik az eseményekben: T. mindenütt ott van, ahol történik valami. Konrád célja immár az, hogy a – hol forradalmi, hol reformer, hol pedig ellenzéki beállítottságú – magyar baloldali {1235.} értelmiség próbatételeit ne elméleti dilemmákként ábrázolja, mint A városalapítóban, hanem a történelmi kataklizmák és erkölcsi csapdák mindig választást, mindig áldozatot követelő, gyakorlati kényszereként.

A látogató. 1969. – A városalapító. 1977.

Albert Pál: Író született. IÚ 1969. 13. sz. – Benkő Ákos: Egy elhamarkodott bírálatról. Fo 1969. 5–6. sz. 137–138. – Marianna D. Birnbaum: An armchair picaresque: the texture and structure of George Konrads The Case Worker. Fiction and Drama in Eastern and Southeastern Europe. 1969. 61–85. – Fábri Ervin–Fonó György: A könyv és a Bank. Kort 1969. 1955–1964. – Faragó Vilmos: Jajkiáltás. ÉI 1969. 19. sz. – Fehér Ferenc: Konrád György: A látogató. Kort 1969. 1489–1495. – E. Fehér Pál: Adalékok egy siker természetrajzához. Nszab 1969. máj. 21. – E. Fehér Pál: Válasz egy levélre. Nszab 1969. máj. 23. – Ilia Mihály: Konrád György: A látogató. Ttáj 1969. 772–773. – Kabdebó Lóránt: Meditáció egy divatos könyvről. Konrád György: A látogató. Napj 1969. 10. sz. – Kenyeres Zoltán: Egy hivatalnok pokolra száll. ÚÍ 1969. 8. sz. 125–127. – Konrád György: Első könyvem elé. Ktáj 1969. 5. sz. 2. – Kristóf Attila: Három könyv lépcsőzetén. MNemz 1969. jún. 1. – Mészáros Vilma: A látogató dilemmája. Kr 1969. 12. sz. 32–37. – Nácsa Klára: Kísérlet és műalkotás. Kr 1969. 12. sz. 7–15. – Rónay György: Az olvasó naplója. Konrád György: A látogató. Vig 1969. 486–487. – N. Sándor László: Konrád György: A látogató. MH 1969. máj. 29. – Sükösd Mihály: Konrád György: A látogató. Kr 1969. 5. sz. 44–46. és S. M.: Küzdelem az epikával. 1972. 268–273. – Szász Imre: Books in the Street. NHQ 1969. 36. sz. 152–157. – Thomka Beáta: Kisiklott mozdulatok kiállítása. ÚjSymp 1969. 53. sz. 25. – Varga Zoltán: Művészi szinten – "selejtes" emberekről. Híd 1969. 1029–1032. – Hajdu Ráfis: A kritika iskoladrámája. Nszab 1970. febr. 22. – Pomogáts Béla: Két regény. (Konrád György: A látogató.) Je 1970. 266–273. – Solymos Ida: Kozmikus megbízatás. Naplórészletek egy kérdéskörhöz, Konrád György A látogató című könyve ürügyén. Fo 1970. 1. sz. 91–92. – Vitányi Iván: Konrád György: A látogató. V. I.: Második prométheuszi forradalom. 1971. 138–141. – Bálint Éva – Veres András: A sikerképtelenség környezetrajza. Vság 1974. 8. sz. 58–74. – Bojtár Endre: Az irodalmi mű jelentése. Konrád György: A látogató. ItK 1978. 227–238. – Tallár Ferenc: Értékválság és prózaforma. Medvetánc 1983. 2–3. sz. 33–48. – Veres András: Az autonómia esélyei. (A 60-as évek szépprózájának szemléletváltozása.) Kósa László–Szegedy-Maszák Mihály (szerk.): Irodalomtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok. ELTE 1985. 301–318. – Faragó Vilmos: A városalapító. F. V.: Mi újság? 1979. 129–131. – Thomka Beáta: Konrád György: A városalapító. Híd 1979. 1205–1214.