Kakasok bánata (Gál Tekla interjúja)

Gál Tekla interjúja
Litera, 2005. június 1.
„Kedvem támadt a meséhez, és ezt a Kalligarót küldözgetem mindenhova, mert olyan, mint egy strapabíró kísértet.”
Bár még csak kedd van, mintha érezhető lenne a várakozás és az izgalom – kettőt kell aludni, és megint Könyvhét. Ünnepi a hangulat is már valahogy az Alexandra Könyváruházban, ahol szinte szüntelenül szól a hangosbemondó, és tudósítja a vásárlókat, melyik kiadó felolvasásán, illetve könyvbemutatóján vehetnek részt fenn, a pódiumteremben.

Konrád Györgyre várok a kávézóban, kicsit késnek, biztos a délutáni könyörtelen dugó, nem baj, épp megérkezik ugyanis Kőrössi P. József, a Noran Kiadó igazgatója, bőröndnyi táskájában egy csomó, biztos nagyon nehéz könyvvel, odaül az asztalomhoz, egy kicsit beszélgetünk. A Kakasok bánatáról, Konrád nemrég, a Noran gondozásában, a Könyvhétre megjelent új kötetéről, és a 6 órakor kezdődő felolvasással egybekötött bemutatóról. Nem sokáig, mert legjobbkor, a bemutató előtt épp elegendő idővel besétál az író és a felesége, Judit. Konrád György leül, kávét és ásványvizet rendel, és aggódva-kedvesen kérdezi, miért nincs rajta az én példányomon a borító. Talán nem tetszik nekem? Dehogynem (mert tényleg nagyon szép), csak mindig leveszem, miközben olvasok egy könyvet, aztán ha végeztem, ruhástul teszem új helyére. Akkor kezdhetjük is?

GT: Nevezhetjük a Kakasok bánatát az előző két, nagysikerű önéletrajzi regény, az Elutazás és hazatérés és a Fenn a hegyen napfogyatkozáskor harmadik, egyfajta összegző részének?

KGy: Rokonok, az biztos. Van benne kétségkívül visszatekintő elem, viszont kicsit oldalt elágazik abból a két könyvből, s nem folytatja azok epikusabb menetét. Össze-vissza cikázik. Létrehoztam, mert kicsit játszani akartam egy alakkal, ezzel a bizonyos Kalligaróval, akit én még használni fogok, s lesz még folytatása. Ennek a figurának több mindent megengedek. Az előző két kötet igyekezett pontosan megmaradni az emlékeknél, azoknak nem vittem át fikcióba semmilyen elemét. Kedvem támadt a meséhez, és ezt a Kalligarót küldözgetem mindenhova, mert olyan, mint egy strapabíró kísértet.

GT: Kalligaro az Ön alteregója, ő a főhős, nem Ön mesél tehát egyes szám első személyben, hanem Kalligaróról szólnak a történetek, aki viszont a megtévesztésig hasonlít Konrád Györgyre. Az író bújt bele a figurába, avagy a figura az íróba? Hisz számomra ez a Kalligaro sokkal cinikusabb, mint Konrád György.

KGy: Igen, szabad neki. De velem kapcsolatban is.

GT: Miért volt szükség egy ilyen alak létrehozására?

KGy: Legyen tárgyilag ugyanott, ahol zajlik az életem, legyen megkötve a figurája egy ilyen öregúrnak, egy ilyen csavargó öregúrnak, aki éppen ezért nagy szabadságot élvez, és adok neki mindenfajta olyan szabadságot is, melyet normál, realista regényben nem kap a hős. Azt gondoltam, hogy ez a cserebere most szórakoztat engem.

GT: Sikerült elmondani mindent Kalligaro segítségével?

KGy: Soha. Semmit. Ez egy bevezetés, előszó a következőkhöz. Ugyanakkor utószó is a két előző könyvhöz, de még azt hiszem, fogok hozzájuk biggyeszteni egy harmadik kötetet is, lesz még egy életrajzi vonal, mivel ’89 után nem nagyon ment más, csak a berlini történetek. Ebből kívántam kiágazni, hisz azért végül is egy életfilozófia jelenik meg, nem akarom ám elviccelni. Szembe néz az ember egykét alapvető dologgal.

GT: Milyen a viszony Kalligaro, a narrátor és az író között?
KGy: Néha nagyon jó, sokat segít, aztán viszont azt mondom neki, hogy kösz, és akkor beül a kocsijába.

GT: A könyv elején olvashatjuk, hogy a Balaton-felvidéken találkozott ezzel a névvel. Van talán valami jelentése?

KGy: Hegymagas községben, a házunktól húsz méterre van egy régi kút, már nem nagyon használjuk, és azon találtam először, aztán több helyen is. Kalligaro A. beton gyáros volt, 1910-ben működött, elképzelhetően olasz eredetű, nem tudom. Nekem éppen ez a furcsasága tetszik, lehet akár egy cirkuszi név is, egy vándor kabarista neve. Mindenesetre jól hangzik.

GT: Kell a Kakasok bánatához feltétlenül a két első regény, vagy meg lehet ezek nélkül is érteni?

KGy: Nem kell. Majdnem hogy azt mondhatnám, igyekszem úgy írni, ha az ember egy ilyen egységet elolvas belőle, akkor elolvasott valamit, és az annyi volt. Hogy egy mondat megálljon egymagában is. Hogy ne kelljen támaszkodnia egy olyan tudásra, ami előző mondatokban volt közölve, és hogy önmagában élvezhető legyen. Ne csupán híd funkcióként működjön.

GT: A Fenn a hegyen napfogyatkozáskor idén jelent meg Németországban, a Suhrkamp kiadó gondozásában, az Elutzás és hazatérés pedig 2003-ban. A német sajtó meglehetősen pozitívan fogadta a fordításokat, számos méltató recenziót olvashattunk a németnyelvű lapokban. Melyik kötet fogadták nagyobb érdeklődéssel az olvasók?

KGy: Mind a kettőt egyformán, bár a második rész talán most jobban megy, változatosabb a hangulata. Lehet, hogy azért, mert vannak vidámabb részei is. Azok az emberek, akik eljönnek a németországi felolvasásaimra, nagyon kedves látogatói a Literaturhausoknak, irodalombarát emberek, németek és kinti magyarok. Olyan még nem volt soha, pedig már elég sok író-olvasó találkozón vettem részt szerte a világban, hogy ne került volna elő egy magyar. Nem minden nemzettel van így. A Danilo Kiŝ mérgelődött is velem, hogy milyen jó nekem, amiért mindenhol találkozom honfitársakkal. Mindezek ellenére azt kell mondanom, hogy Németországban a felolvasások látogatói túlnyomó részben németek. Talán valamivel több nő, mint férfi, kor szerint pedig megoszlanak a diákok és kezdő értelmiségiek, valamit a körülbelül ötvenévesek korosztály között.

Forrás: Litera