Világnép nemzetállamokban (Diaszpóra-2. - 2005/3)

Ez a zsidó paradoxon. Szinte az egész földön vannak zsidók, egy nép sincs, amely így szétszóródott, így irtatott és mégis így megmaradt volna, ez a különössége. Ez az egyetlen világnép, és ebbôl fakad a rendeltetése is. A világ számos országában élnek zsidók, ez már nagyon régen így van, és valószínûleg még jó darabig így lesz. Hogy szerteszét élnek a földön, ezt tekinthetik csapásnak, de isteni iránymutatásnak is. Van-e másik világnép? A kínai talán öregebb, de ôk kevésbé illeszkedtek bele kultúrájukkal a nyugati világba, és az otthoniak sokkal többen vannak, mint a diaszpórában élôk.
Zsidónak lenni több ezer éves kihívás. Ami régóta van, az fennmarad. A zsidók adták a világ bibliai metaforáját, a zsidó kultúrából született a kereszténység és táplálkozott az iszlám. A Tóra istenéhez fordulnak a keresztények és a muzulmánok is, ha leborulnak vagy ha az égre emelik a tekintetüket.
A réginek a puszta léte kihívás az újabbakkal szemben. A néhány ezer éves idegesíti a néhány száz évest, még az udvarias mosolyával is. Minden közösség isteni legitimációt keres, de az egy isten, a világteremtô, az atya, aki az embert a maga hasonlatosságára megalkotta, a zsidó Biblia szerzôinek az elgondolása. Isten költi az embert, az írók költik istent.
Zsidók vannak mindenhol, jellemzô rájuk a térbeli és az idôbeli határok áthidalása. Ez az egyetlen nép, amely a legkülönfélébb korokban és környezetekben megmaradt annak, ami. Áthaladt az életfenntartó alkalmazkodás különbözô állomásain, de összeköttetését a zsidó eredettel, ha szerette volna, sem bírta elfelejteni. Mások figyelmeztették rá, öldökléssel akár. Asszimilációját határok között tartja az a belsô meggyôzôdés, hogy zsidónak lenni nem kevesebb, mint bármi másnak lenni. A huszadik század a zsidók növekvô hatósugarú szétszóródásának a kora, de a zsidók a megsemmisítô táborokban is, áldozatként is rendkívüli, világra szóló szerephez jutottak. A holokausztban az a nép lett az áldozat prototípusa, amelynek a történeti Jézus hû fia volt.
Az európai zsidók kétharmadának elpusztításával a maradék zsidók mementóvá lettek, amit nehéz megbocsátani, hiszen azoknak is tudnak lelkiismeret-furdalást okozni, akiknek semmi közük Auschwitzhoz, már csak azért is, mert utána születtek. A kollektív lelkiismeret-vizsgálat elkerüléséhez jó segítség volt az arabpárti anticionizmus, újabban pedig a háború elôtti zsidózás elöregedett sztereotípiáinak a felújítása.
A zsidók kétharmada ma is diaszpórában él, habár az európai askenázi térség jóformán kiürült. Nagyobb részük amúgy mindig is diaszpórában élt. Mivel a tizenkilencedik századig tilos volt földet birtokolnia és mûvelnie, a zsidó nem agrárnép, a kereskedelem, a kíváncsiság meg az üldöztetés pedig szétszórta. Mert innen-onnan elûzték ôket, mert itt-ott túlélték a tömeggyilkosságot, vagy annak a kísérletét, mert rejtôzködniük és szökniük kellett, ezért szétterjedtek a földön, és megedzôdtek, bár a földkerekségen ma tízszer annyian élhetnének, ha különbözô felebarátaik nem pusztították volna olyan szorgalmasan ôket.
A kiszolgáltatottság hosszú századaiban a zsidóknak nem maradt más, mint az újra és újra elüldözött és öldösött kisebbség szerepe. Megfogyatkoztak, kitértek, színváltásokon mentek át, önfeladó szerepeket vettek föl, sokat tettek az ôket befogadó nemzeti társadalmakért, és vonzásában tartotta ôket az önmagára ébredô, szolidáris emberiség eszménye. A zsidók nem úgy élnek mások országában, mint a határok által elvágott nemzeti kisebbségek és szórványok. Mobil, kevésbé helyhez kötött nép lévén nehezebb ôket megszállni, elcsatolni, annektálni.
Ha nem a közös terület, mi tartja össze ôket? Egykor a közös vallásgyakorlat és a saját nyelv, a héber, a jiddis és a ladino volt az összekötô kapocs, ma inkább a nagyobb és kisebb nemzeti nyelveken beszélnek egymással, lingua franca gyanánt pedig fôképpen angolul.
Másoknál kevésbé vannak helyhez kötve, bár szeretnék otthon érezni magukat ott, ahol élnek, ahol az elôdeik esetleg több emberöltôvel ezelôtt megtelepedtek, ahol a helyi nemzeti kultúrát a magukévá tették, idônként azonban menni kell, vagy legalábbis menni tanácsos, és ott próbálnak gyökeret verni, ahol a tudásukat értékesíteni tudják, ahol egy vagy több nemzedék otthon tudja érezni magát.
Számítva arra, hogy esetleg föl kell szedniük a sátorfájukat, a zsidók átirányították az érdeklôdésüket az elvontabb, nem anyagi javak és szimbólumok világára, a pénzügyekre, a tudományra, a sajtóra, a mûvészetre. Itt van egy történelembe vetett nép, amely szórványlétében is kereste a függetlenséget, amelynek nem lehet meg az a nyugalma, hogy mondhatni egész ismert történelmében ott idôzött, ahol most van. Ezért a zsidók többsége másoknál kisebb jelentôséget tulajdonít a hollétnek, a tárgyi, dologi valóságnak, mert tapasztalta annak ideiglenességét és veszendôségét. Ezért leginkább az áramló, a hordozható, az anyagiasság börtönébôl kiszabaduló érték nyûgözte le a képzeletüket, az, amit nem lehet megfogni, letartóztatni, elkobozni, az, aminek aránylag kevesebb esélye van arra, hogy megsemmisítsék, az, amit az ember a fejében magával vihet.
A totalitarizmusok idején Amerika nem utolsósorban az Európából a tengerentúlra menekült zsidóknak köszönhetôen vette át az elsô számú tudományos mûhely szerepét az Óvilágtól. A zsidóknak menekülniük kellett a huszadik századi európai, modern zsarnokságok elôl. Hogy az életüket mentsék, érdekelve voltak az univerzalizmusban és a szellemi hídépítésben. Sok országban próbáltak megotthonosodni, de emlékeznek a kudarcokra, és ezért a letelepedésükhöz többnyire az ideiglenesség hangulata társul. Vendégtanár, vendégmûvész, vendégkutató, kiválónak kellett bizonyulniuk az új helyükön, abban a világban, amely körülveszi ôket, hogy a tehetségek és tudások piacán igény legyen rájuk.
Eszünkbe juthat, hogy eleve csak átmenetileg vagyunk itt a földön, legyünk tehát hasznos, tapintatos és ezért talán megbecsült vendégek, adjunk valamit azért, amit kapunk. De az is lehet, hogy egyszer csak menekülnünk kell, mert a baljós fordulat minden pillanatban jöhet, a csapás elôreláthatatlan, de elképzelhetô. Az embert meg lehet lepni. Ez a nép nem szereti, ha meghatározzák, és minden meghatározásból kicsúszik, talán börtönnek érzi azokat, még akkor is, ha zsidók a szerzôi. Olyan nép, amely szereti nyitva hagyni a menekülés lehetôségét, mert tudja, hogy az ôrület foltokban ütközik ki a föld arcán, nagyobbára kiszámíthatatlanul, úgyhogy a legnagyobb bölcsek sem tudnak a messze jövôbe elôre tekinteni. Az európai zsidók sok másnál jobban ismerik azt az esélyt, hogy az replica hublot embert egyszer csak megölheti a szervezett, fegyveres gyûlölet, ezért nincs igazán biztos hely, és talán csak az ész az a jószág, amellyel aránylag a legkevésbé nehéz a helyváltoztatás.
A szétszóratás azt is szétszórta, ami a zsidók vallásából más hitekbe konvertálható volt. Zsidók álltak a vallás globalizációjának az élére, zsidók voltak Jézus tanítványai, az apostolok is. A térítés sikere bizonyította, hogy az egyistenhit nincsen fajhoz, nemzethez kötve. Beszélhetünk zsidó-keresztény, bibliai humanizmusról. A zsidók a leginkább ott tudtak megállapodni, ahol a zsidó keresztény fogalomvilág veszi körül ôket, ahol a Biblia az alapkönyv.
Mivel a zsidókat a legkönnyebben háborúban lehet irtani, ezért magasabb rendûnek érzik a követelményt, hogy földrészünk lakói ne öljék meg egymást, mint a korlátozatlan nemzeti szuverenitás eszméjét. A megélhetés és az életmód a zsidókat Európához kötötte, reményeikben legalábbis nem tartották Európát a szolgaság földjének, és valószínûleg nemcsak muszájból voltak itt, hanem mert ez volt a választásuk. Tettek is sokat Európa összeszövéséért. A zsidók tartós jelenléte Európában igényeli a szellemi párbeszédet az ôket körülvevô keresztény társadalmakkal, és szükségessé teszi az európai humanizmus megújuló definícióit, hogy a vallások ne legyenek az emberek szabad érintkezésének az akadályozói.
Ha az emberek felismerik egymásban a közös emberit, akkor talán nem ölik meg egymást. A vallási, nemzeti és osztályközösségek hajlamosak arra, hogy önmaguknak túlzóan hízelegjenek, más közösségeket pedig lealacsonyítsanak, sôt alkalmasint elpusztítani igyekezzenek. A humanista eszme közepén a ne ölj eszméje áll, a védekezés a nemzeti hisztéria ellen és az erôszakkerülô embervédelem.
A zsidóságnak három markáns pólusa van: a vallási közösség, Izrael és a világi individualizmus. Ezek a pólusok egymást látszólag tagadják, valójában interdependensek és egymást táplálják. Az elsô út az ortodoxia, a hagyomány ôrzése, nemcsak könyvekben, hanem az elkülönülést vállaló életgyakorlatokban, a családos szerzetesség, a szokások megmásíthatatlan állandóságának az akarása a változó idô hívásaival szemben, egyszóval olyan teljesség, amelybe nehezen fér bele a másik két pólus filozófiája. A második út a nemzeti modernizáció, a magát megvédeni képes, szuverén zsidó nemzetállam, amely újabb zsidóellenes tömeggyilkosságokat megakadályoz, és a kollektív önvédelem, az együttes kiállás méltóságát állítja szembe a soá tehetetlen áldozatainak a rezignált vértanúságával. Izrael állam fölépítése a hozzá tartozó nemzeti öntudattal hasonlóképpen be tudja tölteni az embert. A harmadik út a diaszpórában élô zsidók szekuláris individualizmusa. Errôl szólva nem a zsidó öntudat feladásáról beszélek, nem a más vallásra áttérésrôl, nem a nacionalista vagy a kommunista asszimilációról, hanem például azokról a gazdasági, tudományos és mûvészi teljesítményekrôl, amelyekkel a különbözô országokban és nyelvi közösségekben élô zsidók gazdagították a környezô és az egyetemes kultúrát.
Az államhatár a zsidók számára nem a lét határa, legalábbis nem tekintik barátságtalanul idegennek mindazt, ami a határon túl van, hiszen a határon belüli környezet sem különösen barátságos hozzájuk. A világi humanista zsidók – részben az ôket érô diszkrimináció következtében – valamelyest kioldódva a hely elfogultságaiból, nem a másik helyi elfogultságot választják, hanem valami tágabbat keresnek, a nemzetinél valami egyetemesebb érvényességet.
Elkerülhetetlen, hogy a zsidóság megértse ezt a létében hordozott multipolaritást. Arról a tévképzetrôl lemondhatunk, hogy az egyik pólus mint igaz és helyes magában foglalhatja és helyettesítheti a másik kettôt, amelyek ebben az esetben kevésbé igaznak és helyesnek látszanak. Nem könnyû rokonszenvezôn megérteni a zsidóság három autentikus stratégiájának egymással való ellentmondásos és komplementer összefüggését.
A zsidó öntudatnak nem Auschwitz az alapja, hanem ez a stratégiai triász: hagyomány, nemzet, világ. A Szentírásban mindez megvan: a papi, a nemzeti és a prófétai-egyetemes. Felettébb érdekes, hogy ki mit választ – az imát? az országot? a világot?
A zsidóság léte, istenfogalma maga a kihívás, amelyet semmi sem szüntethet meg. A legtöbb nép embereit be lehet olvasztani, a zsidókat aránylag nehéz, jóllehet készek a serény beilleszkedésre. Miért nem keresztény? Miért nem muzulmán? Egyáltalán: miért zsidó a zsidó? Miért nem olvad fel egészen a környezô többségben? Mert nem. Csak! És ez így fog maradni még néhány évezreden át. Egyfelôl az egyetemes kihívás, másfelôl a kisebbségi magány.
A zsidók számára nincs az ember és az isten között semmilyen közbülsô metafizikai stáció. Nincs istenember. Nincs istenné vált ember. Mózes is ember, Dávid is ember, Jézus is ember, Mohamed is ember, akárcsak mi magunk. Mind felebarátunk, mind gyarló és olykor megvilágosodott. Ezért a legfôbb érték az egyének egyenrangú isteni méltósága, sérthetetlensége, és – mivelhogy minden ember istene közös – az emberiség egységének az eszméje. A zsidók azzal tisztelik Istent, hogy megmaradnak zsidónak; se kitérniük, se téríteniük nem illik. A zsidó férfiak nem akarták az Örökkévaló Atya mellé odatenni azt az egy halandó fiút, mert ôk is mind fiúk voltak, akikbôl a dolgok rendje szerint apa lesz.
Az embernek szabad olyan istent hinnie, amilyet elképzel, és szabad semmiféle istenben sem hinnie. Némely világi zsidó nem különbözteti meg a szentet és a profánt, és minden napból szombatot csinál. Minden szentnek tartott könyv érdekli, de ô maga választja meg a szentségeit. Lehet, hogy a zsidók a monoteizmussal és létük pluralitásának elfogadásával, a szétszóratással és a mások iránt érdeklôdô együttérzéssel lettek a humanizáció, az elmélyülô, önmagunkba nézô munka hívei.
A világi zsidók alkotásai részei lettek a zsidó kultúrának, amelynek a vallásos judaizmus csak egy szegmense. Világi zsidók számára a Tórával és a Talmuddal nem szakad meg az autentikus zsidó irodalom. A vallási és a világi meditáció között éles határvonalnak nincsen helye. Jogos nézôpont a vallási mûveket esetenként az irodalmi hagyományba beilleszteni, és amellett foglalni állást, hogy a világi zsidók által írott könyvek – Spinozától Kafkáig, és azon túl mindmáig – részei a zsidó hagyománynak, így a judaizmusnak is. Az alkotók teljesítménye egyéni, nem pedig közösségi-nemzeti. A tehetség transzcendál a vallási-nemzeti közösségen túlra, ki a gettóból a személyes-egyetemes felé. A judaizmus több, mint papi beszéd, még be nem fejezettként és velünk alakulóként fogjuk fel. Az igazságnak nincsenek kivételezett és fölhatalmazott letéteményesei. Mindenki, aki zsidónak mondja magát, jogosult ennek a szónak az újrafogalmazására. A zsidó egyike a legöregebb népeknek, amelynek folytonosan újra ki kell találnia, meg kell költenie és fogalmaznia magát. A magát papi szerepre kiválasztó nép a különállását megôrizve tanúskodott az egyetlen isten és az egyetlen emberiség eszméje mellett. A választott nép fogalma így is értelmezhetô: a nép, amely a bölcsességet keresi.
Ha gyôztél, mondta egy bölcs, ne vigadj, mert odaát családok sírnak. Ô maga az ellenségben mindenekelôtt az embert látja, és a kölcsönös megértésen fáradozik. A bölcs nem gyáva, nem törôdik bele az elnyomatásába, és nem hagyja magát kirekeszteni, pusztítani. Az istentôl belé helyezett emberi méltóságért ott áll helyt, ahol van. Igyekszik az ellene mondókat is megérteni, hogy a harcuk párbeszéddé alakuljon át, hogy végeredményben gyümölcsözôen összeférjenek. Elveti a rémképeket a másikról, a dicsôítô önképeket magunkról, és nem engedi, hogy a vallási politikai zsargon felülkerekedjen a közvetlen emberismereten.
Alig elkerülhetô, hogy a zsidó szerzôk a mûveikben ne reflektáljanak a zsidó mivoltukra, bárha az ellenkezôjét mondják is, nem tudnak róla nem gondolkozni. Olyan zsidó nincs, akármilyen tompa, akit ne foglalkoztatna a maga zsidósága. A kimagasló írók az ókori judaizmusban prófétai rangot kaptak. Ezáltal a zsidó vallás nagyfokú individualizációnak adott teret. A gondolkodásban rendkívüli befolyása van a tanítóknak, a mestereknek. A názáreti Jézus kereszthalála idején félezer disszidens prófétát feszítettek keresztre a tanaiért. Zsidó szokás a szavaknak ilyen eltúlzott jelentôséget adni, és akár meg is halni értük. Zsidó história, hogy az embert megölik azért, ami.
Mivoltát a zsidó, ha próbálja is, nem tudja eltitkolni, a nem elvállalás útjai leszerepeltek. A második világháború elôtt sok zsidó az áttéréses-nemzeti asszimilációval kísérletezett, és válaszul jött létük véglegesnek szánt megoldása. Az európai zsidók a második világháborúban vesztettek, nem voltak elég éberek; ha tisztábban látnak, akkor többen menekülnek meg. Nem védekeztek kellô elszántsággal. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy az öntudatos zsidó magatartás helyesebbnek bizonyult, mint az óvatos háttérbe húzódás. Eltüntetni a különbséget vagy megjeleníteni? Miben különbözik a megjelenítés a fitogtatástól? Hogyan viselje az ember a vallását? Vagy inkább bízzon a nagy feloldódásban? A zsidók többsége nem különbözteti meg magát az öltözetével, a hajviseletével, nem viseli magán emblémaként a vallását, nem hord semmilyen folklorisztikus egyenruhát, megeszi azt, amit a helybeliek esznek, és nem érezteti, hogy amit azok esznek, az tisztátalan.
Alkalmazkodó különmaradás. Az egyik így imádkozik, a másik úgy, mind tisztel valami magasabbat, ünnepélyesebbet, emberfelettit. Mind valami felszólításnak hiszi az istenit, hogy rágondolva emelkedjünk felül a mai napon, amelyet megterhelnek a maga kisebb-nagyobb ügyei. Mind buzdít, hogy tudjunk kibontakozni az itt és most testi valóságából, hogy röptessük a szárnyas lelket, és tekintsünk vissza magunkra onnan fentrôl, hegycsúcsról, madártávlatból, búcsúzóan, mert minden csak hiúságok hiúsága.
Vannak vallásos, de nem istenhívô és vannak vallástalan, de istenhívô zsidók, akik nem szeretik ezt a sok hízelgést és hódolást az Úrnak, amit az imákban föl kell olvasniuk. Az alázat nézôszöge az Urat lobbanékony zsarnoknak ábrázolja, de hiába vannak ízlésünk ellen ezek a gazda-cseléd viszonylatok, a végzet, a gondviselés, akár áld, akár sújt, apai. Sok nép van, amely szeretné, ha lenne egy külön vallása, föltételezve, hogy jó, ha van neki ilyen. A zsidóknak van, és ez kihívó tény. Vannak azonban olyan zsidók is, méghozzá nem is kevesen, akik nincsenek meggyôzôdve arról, hogy ez jó nekik.
Valami kevésbé feltûnô szereppel is beérnék.
A zsidókérdés végsô megoldása mondhatni minden zsidót elért, és ez a hatás a megmaradtak leszármazottainak a tudatában is érvényesül. Az elsô nemzedék edzettebb, ha túlélte, vele él, és megtanulta valahogy kezelni az emlékeit, amelyek az egykori halálraítéltet utólag, késleltetve is képesek megölni. A második nemzedék elôbb igyekszik eltemetni a történteket, aztán valamiért egyszer csak kiássa ôket.
A háború után Európa keleti felében sok túlélô ateistának, felekezeten kívülinek mondta magát. Nem kívánta vállalni, magára venni azt, ami miatt üldözték. Leszedte, és eldobta a sárga csillagot. Ha az állam nem különbözteti meg, miért különböztesse meg ô maga önmagát? Abból, hogy viselte a csillagot, semmiféle elônye nem származott. Egyenrangú és egyforma akart lenni másokkal, olyan, mint a többi. A háború után többen a kommunista asszimilációval próbálkoztak, és íme a kommunizmus is odalett. A sikertelen asszimilációs minták nem megismételhetôek. A zsidók nem tudnak megszabadulni attól a tényállástól, akár adománynak, akár tehernek fogják fel, hogy zsidónak születtek. Az is megeshetik, hogy keresztény családfákon egyszer csak foszforeszkálni kezd egy tarkón lôtt zsidó nagymama arca, akirôl egyre nehezebb megfeledkezni.
A túlélôk közül a dacosabbak valami ilyesmit mondtak magukban: ezt többet nem! Korábbi, fenntartás nélküli lojalitásuk a nemzetállamaik iránt nem védte meg ôket, a hatóságok egyszer csak barátságtalanok lettek velük szemben, némelyik nagyban ölte ôket, némelyik kicsiben, vagy csak segített, hagyta, félrenézett. A zsidók egyszer csak nem kellettek. A javaik igen, azok kellettek.
Egy ember elsôsorban attól tartandó zsidónak, hogy annak mondja magát. Ha annak mondja magát, akkor valószínûleg foglalkoztatja ez a tényállás, gondolkodik rajta, sôt közösséget is érez más zsidókkal, élôkkel és halottakkal. Nem gyakran fordul elô, hogy valaki, aki nem zsidó, annak mondja magát, noha vannak ilyen esetek. Az ember többnyire az, akinek vagy aminek vallja magát, minden más meghatározás bizonytalan.
Minden zsidó másképpen az. Én magam szombat délelôtt sehova sem megyek, nincs szentírás, amely engem az íróasztalomtól távol tartana. Benne a környezetben, s egyszersmind némi távolságból ráközelítve, majd visszahúzódva tôle, bárhollétemet csendes kötelességteljesítésnek is tekinthetem. Az írás, a szakma, a mesterség megfelelô zsidó terep, gondolom, és magamnak is a tartózkodó önuralmat ajánlom.
Megpróbálom megírni, hogy mit gondolok, nem rejtôzködöm, nem álcázom magamat. Hogy zsidó vallású magyar vagyok-e vagy magyar anyanyelvû és állampolgárságú zsidó? Dekára? Centire? Vagy hogy? Egy fanyar mosollyal beérem, ha azt mondják, hogy nem vagyok magyar, vagy ha azt mondják, hogy nem vagyok zsidó. Nincs dolgom azokkal, akiknek az a passziója, hogy valakit valamilyen közösségbôl kitagadjanak.
Mindannyiunkban megvan a képesség és az igény arra, hogy életünket némi nyugodt eltávolodásból nézzük. Bárhol megeshet ez velünk, egyedül vagy mások társaságában, ilyenkor vallásérzékenyek vagyunk. Kilépünk az ágyból, bemegyünk a fürdôszobába, munkahelyünkre, és egyszer csak hajlamosak vagyunk úgy érezni, hogy minden, ami eddig volt, messze van, másutt van. Kell, hogy a létezésnek legyen egy olyan szintje, amely mindennél, ami eddig megesett velünk, magasabban vagy mélyebben van.
Eszünkbe jut, hogy miként a világ nekünk mindig ott van, ahol mi vagyunk, úgy megvan az utcáknak, udvaroknak, szobáknak és a folyosóknak is a maguk önálló biográfiája, amelyben a lakó csak egy epizód. Ha mi el is távozunk belôle, városunk és hozzátartozóink élete ott marad helyhez kötve. A békés családi vacsoraasztal utópiáját kívánjuk magunknak, utódainknak és mindenki másnak. Normális zsidók életének a folytatódás az értelme, feleség, szülôk, gyerekek, unokák, rokonok, barátok, vendégek, helybeliek és utasok a megterített asztal körül – ennél nem csábítóbb a mennyország és az angyalok kórusa. Ilyenkor nem törnek ránk, ilyenkor nincsen napirenden a zsidókérdés fokozatos vagy végleges megoldása. A szombat parancsa belecsempészi az ünnepet a világba, nincs dolog és kötelesség, belenézünk a gyertya lángjába. Ez volt a másvilág, itt a földi életünkben, és nem gondoljuk, hogy ennek az élvezetéhez elôbb meg kellett volna halnunk.
A zsidók nem érzik magukat valóban otthon olyan országokban, ahol lehet a történelemnek olyan folytonosságát konstruálni, amely átsiklik a zsidók kiirtásán, és rehabilitálja azt az atmoszférát, amelyben a zsidótörvények sorozata lehetséges volt. Ahol a deportálás környezetét mentegetik, ott a zsidók biztonságérzete ingatag.
A zsidó diaszpóra viszonylagos sikere és összetartozása századok óta gyanakvást ébreszt. A tizenkilencedik századi emancipációt követô liberális korszakban tért hódított a zsidók körében az az illúzió, hogy szorgalmas és eredményes beilleszkedésük rokonszenvet kelt irántuk. Tévedtek, az antiszemitizmus mitológiája nem sokat változott, de ma is van egy politikai szárny a szélsôjobboldalon, amelyet ez a tápanyag kielégít. A zsidógyûlölet egész világ: elmét, szívet és mozgalmat betölthet. A legitim versenypályákon lemaradók számára magyarázatot ad: kudarcaiknak a zsidók az okai.
A zsidók közül mind többen észlelik, hogy idôközben világnép lettek. Ez részben erôsebb kapcsolataiknak és a háború utáni intellektuális elôretörésüknek, részben az általános globalizációnak, részben pedig Izrael államnak tudható be. Világnép nemzetállamokban? Én pedig Magyarországon élô, magyar anyanyelvû, állampolgárságú és iskolázottságú, egyszóval magyar zsidó volnék? Az attribútum, a melléknév: magyar (vagy bármilyen más nemzet), a szubsztancia, a fônév: zsidó? Hogy ez alighanem így van, arra a magyar zsidók 1944-ben jöttek rá. Ebbôl az következnék, hogy van zsidó nép, sôt nemzet is. Nemzetközi nemzet? Részben Izrael államban, részben a világon szerteszét élô nemzet? A világnép pozíciója együtt járhat a keresztények körében az antiszemitizmussal és az anticionizmussal, a muzulmánok körében pedig az antijudaizmussal és az Izrael-ellenességgel.
A zsidóság ábrázolásában túlságosan nagy helyet foglal el a holokauszt bemutatása; ez a viktimológiai aránytalanság azt a benyomást kelti, hogy a zsidó az, akit elgázosítottak, és mintegy erre is való. A hullarakás látványa nem empátiát ébreszt, hanem borzalmat. Jobb lenne belülrôl megtekinteni az egykori és a mai zsidó életet. Van, amit magyarázni talán lehet, de megérteni nem. A holokauszt a zsidók számára is ilyen. A halottakkal szembeni jóvátétel igyekezetének nem az a megfelelô formája, hogy megalázott állapotukban, csíkos ruhában, csontsovány fogolyként vagy éppen a lábánál fogva a földön hurcolt ruhátlan halottként látjuk ôket. Módunkban állna úgy is néznünk ôket, mint egykor élni akaró és életre érdemes lényeket, és ugyanígy a kevés megmaradtat. Amennyire lehet, meg kell ôrizni az elpusztítottak emlékezetét. Az elégetésre szánt gyerekek nézzenek a fényképekrôl az utókor szemébe, és nemcsak akkor, amikor már körülfogta ôket a rémület, hanem amikor még gondtalanok voltak, mint más gyerek. Ne a lealacsonyítás, hanem a gyermeki méltóság állapotában nézzenek a szemlélôre, és emlékeztessék ôt a saját gyerekeire.
A modern zsidók tudatának több emelete van: a zsidó és a nemzetállamé, ahol él, továbbá az európai vagy amerikai etc. és az univerzális. Ezek különbözô, egymást váltó szemléletmódok, helyzeteitôl függôen az ember hol az egyiket, hol a másikat használja, önmagában több hovatartozást ápol és más-más emberi körökkel érez együtt. Sok mindennel tud együtt érezni, olyan absztrakciókkal azonban bajosan, amelyeknek a nevében ôt a tiszteletre méltó többségbôl kiszorítanák.
1989 után a magyar zsidók tiltakoztak az ellen a lehetôség ellen, hogy zsidó nemzetiségûnek nyilvánítsák magukat, mert a magyar nemzethez sorolták, zsidó vallású vagy inkább származású magyaroknak tartották magukat. A magyar kultúrában szép számmal közremûködô, magyarul beszélô és író zsidók nem akarták önmagukat elsôsorban zsidónak tartani, már csak azért sem, mert a többségük nem volt vallásos. Mit is jelent, hogy zsidó vallású magyarok, ha egyszer nem tartják a vallási elôírásokat, ha nem tudnak sem héberül, sem jiddisül és ha nem helyezik el önmagukat a zsidó kultúra vagy mondjuk a judaizmus folytonosságában?
Másrészt viszont azonosulásuk a magyar nemzettel mint elkülönülô közösséggel már csak azért is korlátozott, mert gyanúval figyelik a magyar nemzeti retorika nyomatékos hangsúlyozását, mivelhogy ôk ebbôl kilógnak, és ha az nem is az ô kirekesztésüket célozza, de tapasztalataik szerint legalábbis azzal jár együtt. A magyar nemesi-paraszti életformában ôk legföljebb betekintô vendégek, szomszédok, de nem részesei, és nem tudnak ôszintén, formásan elmerülni benne. Zsidó, aki egykor meséket hallgatott tollfosztás vagy tengerihántás közben, nem sok van.
Az egyszerû vallásos zsidó az, ami; azonos az öltözetével, szokásaival, templomával, városrészével, mesterségeivel, tudják hova tenni és elfogadható a másféle nemzetiségû emberek között. Ellenben a mûvelt, nem vallásos, kozmopolita zsidó elég furcsa jelenség a helyi nemzeti közösség szemében, nem egyszerû hova tenni. Mindkét részrôl fennáll a gyanú az egyértelmû beilleszkedés, illetôleg az egyértelmû befogadás ôszinteségét illetôen.
A zsidó, aki nem vallásos, nem tud héberül és nem Izraelben él, kicsoda, micsoda? Irwing Howe mondta nekem New Yorkban, amikor errôl kérdeztem (nagyra értékeltem az amerikai zsidó bevándorlókról szóló könyvét): olyan, mint a széder esti húsleves tyúkhús és pászkagombóc nélkül. Mégis van közöttük, ha bizonytalankodva is, önkéntelen rokonszenv, együttérzés, szolidaritás.
Auschwitz tette volna zsidóvá a zsidókat? Ha azért ölték ôket, mert zsidók, akkor hogyne lennének zsidók? A barakkban, ahol szorosan összepréselve feküdtek, a latrinán vagy a gázkamrában egyek voltak. Igaz lenne, hogy a zsidót az antiszemita, a negatív meghatározás, a megkülönböztetés, a kirekesztés, az elutasítás tette azzá, ami? Hogy zsidónak lenni csupán dacos válasz lenne?
Igaz lenne, hogy az emberek zsidó mivolta csupán a külsô szem megállapítása volna, amely látja a hasonlóságot, a kapcsolatot, az összetartást, a hálózatot és azt, hogy a zsidók egymásra lelnek, még akkor is, ha nem keresik egymást? Mintha azok is megtalálnák egymást, akik nem gondolták magukat zsidónak, a kitértek, a fél- és negyedzsidók, és azok is, akiknek a soát túlélt szüleik nem mondták meg, hogy zsidók.
Ha együtt lettünk volna vadászok, az is közel hozna bennünket egymáshoz, de még inkább, ha együtt voltunk üldözött vadak. Közel hoz egymáshoz, ha neki is, nekem is hozzátartozóink vannak az áldozatok között, ha csíkosban állhattunk volna sorban valamelyik koncentrációs táborban. A vadak érzékenysége összefûz. Mindazonáltal én nem nagyon szeretek együtt lenni, a közös akol, a közös szállás szagát mérsékelten élvezem, a hangulatos együttlétbôl elôbb-utóbb kihúzódom, és még ha erkölcsi illendôségnek tekintem is az együttlétet, akaratlanul is a magányt fogom keresni, hiszen még a folytonos családi együttesbôl is kihúzódom, és szívesen maradok a házban, a szobámban egyedül.
A keresztények Jézus által kapták meg a zsidó hagyományt. Jézus hozza magával a zsidóságot az egész keresztény világba. Egy templomi freskón együtt láthatók a próféták, az apostolok és a szentek. Keresztények és zsidók, ha akarják sem tudják elválasztani egymástól a legfontosabb képeiket és igéiket. A zsidók a kereszténység és az iszlám által átadták a maguk ókori történetének egy fontos szakaszát az emberiség jelentôs részének.
A mai kommunikációs viszonyok között a világzsidóság részei jobban össze vannak kötve egymással, mint korábban. A hálózati szervezôdés, a nyomtatott és elektronikus hírszolgálat és eszmecsere eljuttatja egymáshoz a tényeket, véleményeket, gondolatokat. Szükségszerû folyamat, hogy a zsidók népként vállalják el önmagukat. Mindezek következtében kifejlôdôben van egy új zsidó öntudat, amely kapcsolatot tart Izrael állammal, és nem tartja lehetetlennek a kivándorlást, de nem ez a célja. A fiatalok megtanulnak héberül vallásos vagy világi zsidó iskolákban, ahol a gyerekek az általános tárgyak mellett bevezetést kapnak a zsidó hagyományba, a zsidók történetébe és mûveibe. Részt vesznek a maguk helyi-nemzeti kultúrájában, akárhol élnek, beleszövôdnek abba, de a többi zsidóval az érintkezô ismerkedés hangulatában és eszmevilágában nevelkednek. Természetes adottságnak tekintik azt, hogy zsidók, és odatartozásuk könnyedebb és fesztelenebb, mint az elôzô generációké, de beletartozik a két ellenpólus meglátogatása is, egyfelôl Jeruzsálemé és Tel-Avivé, másfelôl Auschwitzé, ahogy minden nemzeti öntudatnak megvannak a maga örvendô és gyászos, pozitív és negatív ünnepei. Az egyik a sikerre, a szabadulásra, a másik a pusztulásra emlékeztet.
A nagyvárosokban plurális társadalom van kialakulóban, amelynek zöme a többségi nemzet tagja, de vannak benne más, különös csoportok is, amelyek valamennyire megôrzik a nyelvüket, vallásukat, mûvészetüket, és kapcsolatot tartanak fenn egy másik országgal, ahol rokonaik vannak, és amely szükség esetén fellép a védelmükben.
Az integrációra az átmeneti színek jellemzôek, s nem illenek rá a kemény, éles meghatározások. A különbözô országokban, nemzetállamokban élô zsidók magukévá teszik a többségi nemzet ügyeit, de állásfoglalásukban többféleképpen lehet szerepe annak, hogy ôk maguk zsidók. Az identitások egyeztetése kinek-kinek személyes lelki tornája. Megeshet, hogy aki az egyik tekintetével belül, s a másikkal kívül van, az jobban látja az egészet, mint aki egészen belül vagy egészen kívül van.
A diaszpórában maradó zsidók számára reálisan adódó választás volt a humanista univerzalizmus, egy olyan világnézet, amely összeegyeztethetô az egyén alapvetô polgárjogait elsôrendûen védelmezô, nyugati típusú, liberális demokráciákkal. Ennél egyértelmûbb választás volt a cionizmus, hiszen ha az univerzalizmus illúzió, s ha az etnikai nacionalizmus taszította ki a zsidókat az emancipáció utáni egyenjogúságból, akkor arra adekvát válasz volt a saját nemzetállam-építés programja, mert annak fegyveresen szavatolt szuverenitásán kívül nincsen más megbízható oltalom. A második világháború bebizonyította, hogy az engedelmességért nem jár kímélet.
Akik nem a cionizmus útját választották, minél kevésbé szûkös etnikai-nemzeti önmeghatározást igényelnek. Nehéz homogén nemzeti kisebbségnek felfogniuk magukat, amelynek közös politikája van, látják azonban a globalizációval párhuzamosan haladó posztmodern renacionalizálódást, azt a mentalitást, amely a Balkánon igen szemléletesen dolgozott, és amely Európában csakúgy, mint szerte a világon a kisebbségi konfliktusokat élteti. Ennek a gondolkodásmódnak, az etnikai-vallási elkülönülésnek értelemszerûen kell hogy legyen zsidó változata is. Sok olyan nem keresztény népi, vallási közösség van Európában, amely féltékenyen ôrzi a határait, kisebbségi mivoltáért a rajongó hittel vigasztalódva.
A világi diaszpóra-zsidónak természetes érdeke, hogy azt a földet, ahol él, a hazájának tekinthesse, és hogy ezt az érzést átadhassa a gyerekeinek. Máskor, az újabb keletû zsidóellenesség szaporodó jeleit észlelve, emigrációra gondol, ô elmegy innen, a többség meg csak fôjön a neheztelés keserû fazekában. Aki válaszul maga is etnikai szigetre vágyik, az valószínûleg elmegy Izraelbe. Aki nem megy el, az idônként újrafogalmazni kényszerül a magaviseletét.
Van, ami elmúlt. A különbözô nemzetállamokban élô zsidóknak kár fárasztaniuk magukat annak bizonygatásával, hogy ôk ugyanolyanok, mint a körülöttük élô többségi nemzet tagjai. Nem igazán olyanok, és ezt mindenki észleli, de ez nem baj. Hogy a polgárok többfelé tartozónak érezzék magukat, ez csöppet sem tetszik a nemzeti radikalizmusoknak, amelyek szeretik kemény vagy-vagyokra kötelezni az egyént és az árulás vádját lebegtetni fölötte. Minden fundamentalizmus utálja a kettôs vagy többes identitás eszméjét, és a kettô közül valamelyikrôl be akarja bizonyítani, hogy hamis, hogy nincs.
Az új antiszemitizmus Izrael állammal együtt a cionizmust is támadja, vagyis a közösségi érzést és öntudatot, a néppé, sôt nemzetté szervezôdést, a nemzetközi kapcsolatokat, a gazdasági, politikai, sôt katonai önvédelmet és annak intézményeit. Az összetartozás elfogadásában, keresésében, építésében és szervezésében benne rejlik az a lehetôség, hogy zsidók merényletek célpontjai legyenek a föld tetszôleges helyein, ezért védekezésül kénytelenek hálózattá válni.
Zsidó etika? Nincs rossz zsidó. Csak rossz ember van. Lehet-e jó afgán, albán, amerikai, angol, argentin etc. egy rossz ember? Lehet-e jó zsidó egy rossz ember? Nem kell szentnek lenned, elég, ha rendes ember vagy. Ne tedd a másiknak, amit magadnak nem kívánsz. Úgy viselkedj, ahogy a többiektôl elvárod. De azt se tedd, amit magadnak kívánsz, amíg meg nem tudod, hogy a másik is azt kívánja, mert hátha más az ízlése, mint a tiéd. Tedd meg viszont a másiknak, amit ô kíván, ha nincs nagyon ellenedre, vagy éppen ha kedved is van hozzá. Néha nem lehet örömet szerezni a másiknak, hanem ellenkezôleg, fájdalmat kell okozni neki, akár önvédelembôl. A régi erkölcs mellé új elem jött: éberek vagyunk, és valamivel jobban összetartunk, mint korábban, de a lényeg az, hogy nyitva tartjuk a szemünket. Nem lehetsz puhány, ha a tieid életérôl van szó.
A földterület, az állam és a fegyver összetartozik, a zsidó nemzetállameszme, a cionizmus is akkor lendült fel, amikor mindenki más is a nemzetállam rögeszméibe csavarodott bele. Koreszméktôl eltelt idealisták az ember és ember közötti alapvetô idegenséget a nemzetállam-építés által próbálták áthidalni. Azoktól az egyénektôl és közösségektôl, amelyek heveny antiszemitizmust tapasztaltak, életszerû, reális és sikeres válasz volt a zsidó nacionalizmus, a cionizmus. És a legutóbbi napokban láttuk a televízióban, hogy Gázában a kilakoltató katonák és a kilakoltatott telepesek viszonya drámai és gyengéd, egymás vállára borulva zokogott a fiatal katona és a fiatal telepes. Annak a kis országnak erôs erkölcsi kohéziója van.
A diaszpórában maradó vagy azon belül mozgó kétharmad rész számára a megfelelô válasz: az emberi jogok védelme bárhol, és erôs liberális demokrácia, magát megvédeni képes jogállam építése, mert ez biztosítja mindenki, és ezen belül valahány kisebbség emberi méltóságának a tiszteletét. Az univerzalizmus mindenkit véd, tehát a zsidókat is. A zsidó diaszpóra a feltételes, lokális integrációban érdekelt. Nem áll viszont érdekében egy dezintegratív, autonomista elkülönülés. Az asszimiláció elutasítása helyes, az integráció elutasítása helytelen. A budapesti, bécsi, belgrádi, berlini, bukaresti zsidó polgárok részei akartak lenni a b.-i társadalomnak és kultúrának. Ez az igény nem szûnt meg, és csak annyiban változott, hogy tudjuk, mi történt, és illúziótlanabbul nézzük a környezetünket. A zsidók nem elkülönülten akarnak létezni, azt, amiben különösek, beleszövik a rendelkezésükre álló nagyobb egészbe.
Ha a zsidók elsôdlegesen etnikai-vallási közösségként lépnek fel, ha nem fáradoznak azért, hogy együttmûködô részei legyenek a környezô kulturális és intézményi civilizációnak, akkor kilépnek az általános versenypályákról, és kisebbségi – netán elnézésre és pozitív diszkriminációra szoruló – intimkultúrát fejlesztenek ki. A bezárkózás a kisebbségbe: lemondás a versenyrôl. Nincs szükségük külön támogatásra, mert nem gyengébbek a többieknél. A zsidó kisebbségnek döntenie kell, hogy milyen utat követ és milyen magatartást nyilvánít helyesnek a nem zsidó többséggel szemben. Már azt sem könnyû meghatározni, hogy ô maga milyen entitás, mert sem nem nyelvi, sem nem egészen vallási, sem nem egészen nemzeti valami. Mindenesetre bármiféle kisebbségek számára a város, és különösen a nagyváros – sokdimenziós természeténél fogva – az államnál szerencsésebb beilleszkedési keret. Akik B.-n laktak, azok igazolhatóan itt laktak. Hogy mennyire zsidók, magyarok, németek, osztrákok, csehek, szlovákok, szerbek, románok, az vitatható. De, hogy b.-iek, az biztos. A nacionalista, kommunista avagy vallási etatizmus kirekeszt, eltaszít, ezzel szemben a polgári urbanizmus integrál.
A fôként Budapesten összpontosuló magyar zsidóknak vannak különféle intézményei és szervezôdései, tehát nem képviseltetik magukat egyetlen testület által. Ha csak egy testület képviselné ôket, akkor a hibaesély nagyobb lenne, és akkor a harc a különbözô frakciók között betöltené a színpadot. A zsidóságnak az az érdeke, hogy vitás ügyei az általános fairness keretein belül rendezôdjenek el, és minél kevésbé teljenek meg valamilyen speciális, akár zsidó ideologikummal. Lehetséges, hogy az izraeli nézôpont más, számára logikusan adódik az a kísértés, hogy a világon szerteszét élô zsidókat potenciális bevándorlóknak, nemzetiségi közösségeknek és szórványoknak tekintse. A feltételes integráció és autonómia azonban nincsen készen adva, mind a kettô alkotó teljesítmény és eredeti szellemi munkát igényel. Az öntudatos álláspont stratégiai felelôsségre kötelez.
A zsidó diaszpóra tagjainak a különbözô nemzetállamokban – kisebbségben lévén – intelligens vendégként kell viselkedniük, nem sértve meg a többség igazság- és jogérzékét. A zsidók gyerekei a helyi iskolában fognak anyanyelvükként a többség nyelvén beszélni, és lakóhelyük képei lesznek nekik otthonosak, a haza képei. Kölcsönös érdek, hogy városukat, országukat a zsidó gyerekek is bizalommal a hazájuknak tekinthessék.