Legfrissebb kiadás
|
Falevelek a szélben Magvető kiadó, 2017 |
Konrád György művei
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Ökológiai realizmus (Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1. évf, 1.sz. - 1990. január)
Mi ez a Közép-Európa? Leíró vagy ideologikus fogalom? Politikai vagy transzpolitikai?
Nosztalgikus vagy utópikus? Miért írnak, vitatkoznak róla annyian, különösen ennek az
etnoökológiai régiónak az emberei? Akár prófétikus köd, akár szarkasztikusan elhessentett
buborék, mindenki érzi, hogy van benne valami, ami a mai ideológiai sémák gondozói
számára egyelőre klasszifikálhatatlan. Az ilyen metaforáknak az az előnyük, hogy nem lehet
őket csontig elemezni; vannak belső tartalékaik, életük van. A földrajzi Közép-Európában élő
népeknek sok közük volt egymáshoz, sok bajuk, viszontagságuk volt egymással, ez már
családi viszony, számítunk egymásnak. Másoknak jóval kevésbé. Népek a nagyobb
népességszámú németek és oroszok között, amelyek néha mint szuverén, néha mint
meghódított nemzetek inkább mások döntéseinek a tárgya voltak, sem mint a maguké, és ezért
periodikusan fellázadtak elvesztett vagy korlátozott szuverenitásuk visszahódításáért. Közép-
Európa mint politikai egység nem létezik, csak mint kultúrpolitikai ellenfogalom szemben a
nemzetállami diktatúrákkal, provincializmusokkal és fölöttük a Varsói Szerződéssel mint
transznacionális integrációval. A Baltikumtól az Adriáig a keleti Közép-Európa népei régi
szokásuk szerint ismét nyugtalankodnak; elégedetlenek a rájuk erőltetett államalakulattal és
kormányzattal. Az ellenfogalom szerint a közép-európai történelem itt, helyben történik, s
leginkább az számít, hogy a helyben lakók hogyan gondolkoznak magukról és a
környezetükről.
Vége a háború utáni korszaknak, a századvégen már anakronisztikusak a század első
felében hozott nagyhatalmi döntések a népek sorsáról. Nincs semmilyen nagyhatalmi
doktrína, amely a geográfiai Közép-Európában élő népek sorsát a demokratikus szuverenitás
helyett legitim módon meghatározhatná.
A birodalomépítő imperializmusok kora lejárt, a dekolonizáció folytatódik, s a
középhatalmak után a szuperhatalmakat is eléri. Az instabilitás adva van, Közép-Európa kezd
érdekessé válni. Miért ne lenne a földabrosz minden tájának saját kulturális arca, saját érdeke
és öntudata?
Közép-Európa több mint történelmi-tipológiai csoportosítás, több mint író-álom; sejtésem
szerint ez a név előbb-utóbb politikai koalíciót is jelent majd a térség demokratikus
mozgalmai és realista gondolkodói között.
Közép-Európa kulturális fogalma magában foglalja a kettéosztott Európa katonai
ábrájának az elvi elutasítását; azt az igényt jelenti, hogy- a szovjet-amerikai katonai határnak
előbb vagy utóbb el kell tűnnie a kontinens közepéről, és azt az igényt is, hogy a társadalmi
alakulást tartósan ne határozhassa meg a katonai valóság. Közép-Európa fogalma újabban
valamiféle aktív politikai-intellektuális magatartást is jelöl, s ezenkívül önismeretet, esztétikai
intimitást és otthonosságot az irónia és a pátosz, az utópizmus és a cinizmus váltogatásában.
Az hogy a magunk sorsának a gazdái legyünk, éppen olyan normális igény, mint az, hogy
a szomszédainkkal tisztességesen tudjunk együtt élni. Terjedő feltételezés ezen a tájon, hogy
szabad népek egymással is jóra tudnak jönni.
Az instabilitás elkerülhetetlen, mert a térség lakói ökologikusabb, az emberi valósághoz
rugalmasabban alkalmazkodó struktúrákkal akarják felváltani a meglévőket. A nemzeti
Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1. évf, 1.sz. (1990. január)
önrendelkezés, a népszuverenitás igénye addig fennáll, amíg a szóban forgó országok
területén megszálló csapatok tartózkodnak. Magyarországnak például oka katonai
megszállástól tartani, megtörtént. Egyszersmind bebizonyosodott, hogy az életfeladatok
megoldására a katonai bürokrácia eszközei alkalmatlanok. Az országban a normalitás békés
forradalma zajlik. Érvényesül az erőszakmentes civil stratégia, nincsenek erőszakos
tömegmozgalmak. A nemzeti és demokratikus törekvések az értelmiségi középosztály
hangadó részénél párhuzamot. Közép-Európa metaforája a nemzeti törekvések önfegyelmező
keretéül kínálkozik. A közép-európai kisnemzetek ökológiai együttest alkotnak, logikus, ha
közösen gondoskodnak autonómiájukról.
Egy paternalista társadalom elkezd demokráciát, egy pártállam elkezd jogállamot játszani,
s ez nem könnyű iskola. Innen is, onnan is türelemre intenek, senki sem óhajtja, hogy például
a magyarok kisétáljanak a Varsói Paktumból. A mai európai katonapolitikai struktúra az
oroszoknak, az amerikaiaknak és még a nyugat-európaiaknak sem rossz, csak a kelet-középeur
ópaiaknak, azoknak viszont idegesítően rossz. Magyarország például nem mondja fel
Jaltát, csak a jaltai nyilatkozatok szövegéhez alkalmazkodik, amely demokratikus
választásokat ígért. Volt többpártrendszerünk a háború után a szovjet csapatok nyomatékos
jelenléte mellett is. Demokráciát teremtve a magyar társadalom szimbolikussá minősíti vissza
az ideiglenes itt tartózkodó csapatok politikai jelentőségét.
Évekkel ezelőtt a legális politikai beszéd a pártbürokrácia beszéde volt, újabban mindinkább
az értelmiségi középosztályé. A civil társadalom eszméjével az államtársadalom személyzete
is kezd egyetérteni. A kasztszerűen elkülönült nomenklatúra úgy tűnik el, hogy beleolvad az
értelmiségi-polgári társadalomba. Az sem lehetetlen, hogy a funkcionáriust újgazdag gyanánt
látjuk viszont, mert a nagy átalakulásban kiderülhet, hogy a nomenklatúra nem vész el, csak
átalakul, s a hatalom tőkére konvertálható. A folyamat azért nem reménytelen, mert a
fiatalabb hatalmi elit kárpótolni tudja magát, képes belépni a versenyszférába, nem érdekelt a
resztalinizációban. Amiről azt hittük: lehetetlen, az igenis lehetséges. Mindenfajta fegyveres
testületek jelenlétében csinálunk demokráciát. A diktatúra szellemi tartalékai kimerültek, a
párttagok nem szeretnének egy önkényuralom eszközei lenni. Itt már nem érdemes hazudni,
ismerjük a színét is, meg a visszáját is. Most már inkább mondjuk a magunkét. Valóban
érdekes folyamat, ha az emberi szó elszabadul. Minthogy a változás megtörtént, ergo meg is
történhetett, és nem szólt ellene semmilyen szubsztanciális törvényszerűség. Az a
benyomásom, hogy ez a kelet-közép-európai demokratikus polgárosodás bosszantja - másm
ás okból - mind a nyugati jobboldalt, mind pedig a baloldalt. A jobboldali dogma szerint a
kommunista diktatúrának nem volna szabad visszafordíthatónak lennie, a baloldali dogma
szerint a szocializmust magántőkére támaszkodó vegyes piacgazdasággal felváltani csalódást
keltő árulás. Gazdaságtalan, olcsó periféria leszünk, mondják. Itt mindenesetre múlóban van a
lemondó ráhagyás szelleme. A paternalizmus válsága és a civil társadalom ébredése
párhuzamos.
A demokratikus politikai kultúra fölélesztésében méltányolandó szerepűk volt a
disszidenseknek, akik bebizonyították a nagyközönségnek, hogy így is lehet. A földalatti sajtó
fájdalmas engedményekre kényszerítette a cenzúrát. Sokan felébrednek abból a fikcióból,
hogy egy mindenható hatalom uralkodik fölöttük - csak annyian mindenható, amennyiben
annak hiszik. A regresszív etatizmus nem egyéb, mint egy lídérces álom. Legfontosabb a sajtó
Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1. évf, 1.sz. (1990. január)
liberalizálása, ám nyomban meg kell jegyeznünk, hogy a tömegkommunikációs eszközök
zöme még mindig a banktőkében is megjelenő pártállam kezében van.
A demokrácia minden újrafelfedezése egyszersmind megújítása is: kommunizmusból még
nem csináltak demokráciát, még kevésbé látszik könnyűnek ezzel egy időben rendbe hozni a
gazdaságot. Olyan könnyű dolguk van a szkeptikusoknak, hogy nincs kedvem közéjűk állni.
A magyar társadalom kezd tétezni, amennyiben kezdi - még csak kezdi - kifejezni magát. A
társadalom erősödik, mert növekvő számú polgára megy át egy közös élmény katarzisán.
Értelmiségieknek és vállalkozó polgároknak közös igénye az alkotmányos jogállam. Nem
mutatkozik igény semmiféle demokratikus paternalizmusra. Az értelmiségiek már nem
kívánják államosítani a polgári egzisztenciákat. Nem játsszák azt, hogy ók nem ők, nem
színlelik, hogy más nevében szólnak. A változás nem annyira a személycserében fejeződik ki,
hanem inkább abban, hogy ugyanazok az emberek mást mondanak ma, mint amit tegnap
mondtak. Az értelmiség és a kormányzat között megindult a nyilvános és folyamatos
dialógus. Akik ma demokráciát és alkotmányt teremtenek, azok tudják, hogy mi történt a
francia forradalom óta, tudják, hogy most születő demokráciánknak mögötte van már a
fasiszta és a kommunista tapasztalat, s ez akár előny is lehet.
Beszélhetünk társadalomszerkezeti hasonlóságokról is a keleti Közép-Európa térségei között,
noha megjegyzendő, hogy a kelet-közép-európai államokon belül is igen különböző
társadalmak élnek egymás mellett.
Közös jegy a számottevő polgárság hiánya, az elakadás a polgárosodás útján, jóllehet az
Európába integrálódásnak éppen ez a legfontosabb szociológiai feltétele. A kommunista
formáción belül végbemenő történelmi változásokat éppenséggel egy lappangó polgárosodás
idézte e16, mint az európai társadalomfejlődés föld alá nyomott, majd pedig a felszínre törő,
elég rezisztens, habár meglehetősen elnyomorított alaptendenciája.
A szónak mind a Verbürgerlichung, mind az embourgoisement, mind pedig a civilization
megfelelő fordításai, noha ezek a szavak minden történelmi kontextusban valamelyest mást
jelentenek.
Az egész közép-európai térségre áll, hogy a polgárság benne gyenge, részben pedig más
etnikumhoz tartozott, mint a környező agrárnépesség zöme, német volt, zsidó volt, és ez
megnehezítette a polgárosodást, noha mindezek a népek egy ezredéven át itt éltek egymás
szomszédságában.
Önálló nemzetállamhoz nemzeti polgárság kellett, nem pedig nagy terület. Polgárság,
amely fenn tud tartani egy erős államot, amely helyet tud foglalni a világpiacon belül, amely
modem intézményeket létesít a városiasodó térben, és gondoskodik a megfelelő
művelődésről, a szakmai képzéstől az akadémiai tudományokig.
Érdemes elgondolkozni azon, hogy a német és a zsidó volt a hagyományos integratív
tényező, s az előbbi kiirtva az utóbbit, és kíméletlenül gyarmatosítva Közép- és Kelet-Európát
a nemzetállami hübrisz, a nacionalista elbizakodottság csúcsán önmagát is eltávolította a
térségből, átadván a terepet az orosz integrációnak, amely viszont napjainkban jutott az
alkalmatlanság, a díszfunkcionalitás kritikus szakaszába. A nemzeti-faji harc, majd az
osztályharc ideológiái az egész térséget mindenféle értelemben elszegényítették.
A sértett neheztelésből, a réssentimentből táplálkozó idológiák nem kedveznek a nagy
kultúrához szükséges független gondolkodásnak.
Tény, hogy a kontinens nyugati fele a polgári szabadságnak köszönheti nemzeti
szuverenitását, demokratikus politikai stabilitását és jólétét. Tény, hogy a kontinens keleti fele
annak köszönheti mizériáját, hogy itt kihagyással, szigetszerűen volt csak jelen, majd hosszú
Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1. évf, 1.sz. (1990. január)
szünet után igazában csak legújabban kezd itt-ott legalább hónapokra testet ölteni a polgári
szabadság. Tény, hogy polgári szabadság nehezen születik meg polgárság nélkül.
A térség társadalmai mindent megtettek, hogy ne is legyen polgárság a szó nyugati
értelmében, mint a társadalom meghatározó ereje. Az arisztokrácia és a nemesség nem vagy
kevéssé engedte be a polgárságot a politikába, ami a katonai-bürokratikus elemnek túlsúlyt
biztosított.
Az értelmiség ellenszenvesnek tartotta a piac mentalitását, biztosabbnak tekintette az
állami állást a szabadfoglalkozásnál, kívánatosabbnak és kézenfekvőbbnek a nacionalizmust a
liberalizmusnál. Továbbá ígéretesebbnek látta a nemzeti újnemességnek gondolt értelmiségi
bürokrácia és valamilyen karizmatikus nemzeti vezető dinamikus tekintélyuralmát, mint a
gyengének látszó és elavultnak hirdetett liberális demokráciát.
A polgárosodás akkor halad, ha a Bildungsbürgertum és a Besitzbürgertum, vagyis az
értelmiség és a tulajdonos polgárság egymással részben átfedésben, részben partneri
együttműködésben vannak.
Az értelmiségiek polgárellenessége és polgárosodás-ellenessége ellenállásképtelenné tette
őket a fasiszta megoldással szemben, aminek része volt a német gyarmatosítás,
csatlósszereppel vagy anélkül, továbbá a közép-európai zsidó polgári elem felszámolása.
Az értelmiségi polgárellenesség következő nagy hulláma a németellenes és antifasiszta
értelmiségiek utópikus várakozása a szovjet típusú szocializmussal, vagy helyesebben a
kommunizmussal szemben, még inkább kiterjesztve az állami bürokrácia amúgy is széles
körű autoritárius hatalmát és totálissá téve azt.
Közreműködött a kommunista totalitarizmusok kiépítésében az életben maradt, visszatért
és ki nem vándorolt zsidók egy része is, ortodox szigorral felszámolván a polgári társadalmat,
s ennek részeként alkalmasint hozzátartozóik polgári egzisztenciáját is.
Megemlítendők a kommunista rendszerek tényleges munkás-paraszt támogatói, akik
alulról álltak szemben mindennel, ami polgári, és felemelkedve a pártállami uralkodó rendbe,
elfoglalták az államosított és alkalmasint kitelepített vállalkozó polgárok cégét és nem rit- kán
lakását is.
Az a társadalmi alakulat, a mindenre kiterjedő központi újraelosztás politikai diktatúrával
és szocialista ideológiával párosuló rendszere, amely a szovjet katonai győzelem és jelenlét
nyomán létrejött, erős hasonlóságot teremtett a vasfüggönytől keletre eső egyes országok
társadalmi szerkezetében, sőt intézményrendszerében és kulturális szimbólumaiban is, odáig
menően, hogy ez a kelet-európaiság felismerhető a szagokban, a szófordulatokban, a
viseletekben vagy akár a testformákban is.
Furcsa volna tagadni e közös jegyek meglétét, aminek valószínű indítéka az lehet, hogy
ezek a jegyek nem könnyen magasztalhatóak. Kevésbé előkelő rokonsággal nem dicsekszik a
hiú ember, magától futva, tőle is fut. Aki erről a vidékről Párizsra vagy Londonra függeszti
szemét, az ettől nem lesz kevésbé idevalósi, csak éppen innen odanéz, ami önmagában
dicséretes.
A kelet-európai szocialista ember a megismerkedés első öt percében körvonalazottan
megmutatja magát, szinte mint egyfajta alkat. A nemzeti és nemzeten belüli különösségek
csak e közös viszonyítási hálón belül értelmezhetők tartalmasan.
Kelet-Európa a polgárosodás által válik Közép-Európává. Csatlós államok nem tudnak
Közép-Európát alkotni. A német birodalom keleti perifériája nem volt Közép-Európa. A
húszas-harmincas évek egymással rivalizáló, zavartan nacionalista kisállamai sem tudtak
Közép-Európát alkotni. A szovjet birodalom nyugati perifériája sem Közép-Európa. Közép-
Európa fogalmát kihívásként értelmezem az autonómiára, amelynek létfeltétele a
szomszédokkal való kooperatív béke.
A polgárosodással párhuzamosan, politikai, állami struktúráinkat történelmi változásban
sejtve, azt hiszem növekedni fog a területi autonómiák igénye, ami ígéretes az etnikumok
Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1. évf, 1.sz. (1990. január)
együttélése szempontjából, mert a területi lojalitást elébe helyezi a nemzetállami lojalitásnak.
Nem a nemzetek fognak egymással tárgyalni, hanem az egy községbeliek, akiket a
lokálpatriotizmus összefűz.
Ilyen területi autonómiákból, életteljes városmegyékből, hogy Bibó szóhasználatával
éljek, valóban összekapcsolódó települési együttesekből integrálódhatnak és nőhetnek
egymással össze nemzethatárokon túl a szomszédok, a kapcsolódni óhajtók. Ha tetszik, a
városállamosodás - keresztezve a nemzetállamosodást - szerencsésen párosulna a
demokratikus fejlődéssel és a közép-európai politikai integrációval, amit közvetítő, fokozati
és elkerülhetetlen állomásnak érzek az európai integráció útján. Indokolt, hogy a hasonlók
együttműködjenek. Doktrínát csinálni a nyugatra való hasonulásból, és egy kis időelőny
kedvéért büszkén mellőzni a nem nyugati szomszédokat rövidtávú stratégia és a csatlósviselked
és megújítása volna. A skandináv országok is különleges kapcsolatokat tartanak fenn
egymással, amit senkinek sem jut eszébe Európa-ellenes törekvésnek minősíteni.
Kelet-Európa előtt az egyik út a polgárosodás, a liberális demokrácia és az autonómiák
útja, ami nemzetfeletti föderációkat is eredményezhet. A másik út a polgárosodás elakadása,
új tekintélyuralmak, kommunista és/vagy nacionalista elnöki rendszerek, etatizmusok
kialakulása liberális engedményekkel, de a hatalmi centralizmust fenntartva. Európai
viszonyok között polgárellenes stratégiával nehéz gazdasági dinamizmust elképzelni,
valószínű tehát, hogy az etatizmus új variációi erősítenék azokat a tendenciákat, amelyek
fokozzák térségünk hasonlóságát a harmadik világgal és növelik elszakadását Nyugat-
Európától.
Ismétlem, Kelet-Európa annyiban válik Közép-Európává és ezáltal Európává, amennyiben
a polgári autonómiák megerősödhetnek és meghatározó kultúrává épülhetnek össze benne.
A magyar helyzet különösségét az adja, hogy a szovjet jelenlét az országban nincsen
hozzákötve a német kérdéshez, magyar területen nem vezetnek át utánpótlási vonalak.
Elképzelhető, hogy lesz olyan magyar kormány, amely megfelelő külpolitikai konstellációban
le fog mondani a szovjet hadsereg védelmező jelenlétéről. A kivonulás Magyarországról más
volna, mint Afganisztánból. Kérdés, hogy a magyarok önfinnesítéssel előnyössé teszik-e a
Szovjetuniónak ezt az opciót. Magyarország alkalmas terep volna a keleti konvencionális erő
aszimmetrikus főlényének a korrigálására. Magyar szempontból kívánatos lenne, ha a Nyugat
tisztázná a Szovjetunióval egy ilyen kivonulás feltételeit. Néhány évvel ezelőtt területek vagy
egész országok demilitarizálása még eretnek gondolat volt, ma már egyre kézenfekvőbb.
Mindkét szuperhatalom kénytelen - viszonylag csökkenő gazdasági hatalmának megfelelően -
korlátozni a világban játszott katonai szerepét. Mindinkább jelentkezik a két szuperhatalom
közös felelőssége a helyi konfliktusokban, mert csak együttesen tudják a harcias fanatikusokat
visszatartani. Ez a kényszerűség az oroszokat közelebb hozza a nyugat-európai értékekhez.
Ha a verseny nem katonai, akkor a keskeny Nyugat-Európa pozíciója jobb, mint a terjedelmes
Szovjetunióé. A magyar kísérlet kockázata egyik szuperhatalomnak sem túl nagy. Az oroszok
is érdekeltek egy modellváltás kísérletében, nekik is mondhat valamit a laboratóriumi,
kisléptékű kísérlet, hogyan lehet működő demokráciát csinálni egy államszocialista
országban. De még ha sikerülne is előbb kibújnunk a katonai tömbből, akkor sem tudnánk
elmozdulni a helyről, ahol élnünk adatott.
A regionális részintegrációk csak finomítják és gazdagítják az összeurópai integráció
folyamatát. Aki Közép-Európát teremt, az Európát teremt. Az lojális a századokon áthúzódó
Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1. évf, 1.sz. (1990. január)
feladathoz - ily sok népnek igazán nem könnyű ezen a balszerencsés helyen békésen
együttélnie. Sokféle megközelítésben lehet az Európa-fogalomnak értelmet adni. Ebben a
régióban ismerjük egymásnak nemcsak a pozitívumait, de a mizériáit is, a magunk életéből
ismerjük őket. A hősök és a sztárok távoli mítoszai után gondolkozhatnánk a gyarló ember
közeli mítoszán, amelynek megalkotására Közép-Európa alkalmas helynek látszik.
Születőfélben látok itt egy tágabban értelmezett filozófiát ónmagunkról, egy kimondatlan
közép-európai kulturális köztársaságot, amelynek nem államok az alkotórészei, hanem
magánszemélyek. Ennek a furcsa köztársaságnak a polgárai figyelemre méltó kisebbséget
alkotnak a nemzetállamokban. A fűszertől sem azt várjuk, hogy többségben legyen. Ki a
polgára ennek a köztársaságnak? Az, aki annak gondolja magát. Aki már többfelé járt a
világban és nem restell érdeklődni a közvetlen szomszédok iránt; ellenkezőleg: tanulva
szoktatja le magát a nemzeti öntetszelgésről. Ebben a régióban a nemzeti közösségek
többnyire hordoznak valamilyen sértett neheztelést magukban, hajlamosak egymás rovására
terjeszkedni, gyanakszanak egymásra, cselfogást látnak az egyenrangúság javaslatában, azt
tartják természetesnek, hogy az egyik feljebb, a másik lejjebb van. Közép-Európa se nem
jobboldali, se nem baloldali ideája enyhíti azt a bezártságélményt, amely egyszerre szüli a
klausztrofóbia és a klausztrománia tüneteit, kisebb nemzeteket egy tágabb közösségbe
kapcsol, s ennyiben terápiának is felfogható.
Miközben itt gyakran úgy használják az Európa szót, mint fuldokló a mentőövet,
észlelnünk kell, hogy amott nem repesnek értünk, talán mert mi inkább kérni szoktunk, mint
adni, inkább panaszkodni, mint bátorítani. Egyes polgárok és egész nemzetek szeretnének
átkerülni a szovjet szférából a nyugati szférába, de észlelniük kell, hogy nem várják őket tárt
karokkal. Sokan így okoskodnak: ha csak a Nyugat segíthet rajtunk, de mégsem segít, akkor
lesüllyedünk a harmadik világba, parlamenttel és operával egyetemben. Ha már a semleges
Ausztriát sem kívánják bevonni a Közös Piacba, amely a politikai unió kiépülésével
párhuzamosan óhatatlanul katonapolitikai unió is lesz, miért lenne reális cél formálisan
bekapcsolni a nyugat-európai közösségbe egy valóságos vagy akár csak egykori Varsói
Paktum-tagot? A Nyugat kíváncsi és óvatos rokonszenvvel figyeli a lengyel-magyar
fejleményeket. Ha lehetséges is volna átcsábítani egy országot a szovjet tömbből, kérdés,
hogy mennyire lenne megbízható szövetséges az, aki csak az imént váltott szövetséget. Több
mérvadó politikai elemző úgy gondolja, hogy csak őrlődjön fel a keleti tömb belülről. Nem
kívánják a szovjet tömböt csak azért, mert a pusztítóerő tekintetében egyenrangú,
geostratégiai egyezkedéssel is egyenrangúsítani. Nem áll módjukban, de talán szándékukban
sem a Varsói Paktumból kialkudni bennünket. Vámi, hogy az agyaglábú óriás szétesik, és így
voltaképpen sorsukra hagyni a kelet-közép-európai népeket ez is egy lehetséges - habár
számunkra nem rokonszenves - nyugati alternatíva. Az ottomanizáció jóslata nem meggyőző,
mert az orosz ma is Európa legnagyobb népességszámú nemzete, a török pedig nem volt az, a
birodalom mögött ott áll a nemzet, amelyet nem jó a hisztéria állapotába hozni.
Mi van Romániában, Bulgáriában, Jugoszláviában, Albániában? Négy olyan országról van
szó, ahol nincsenek szovjet csapatok. A saját kommunizmus sem sokkal rózsásabb, mint a
kívülről garantált. Minden nemzeti kommunista rendszerben jól bevált és valamennyire
tetszett is a népnek a paternalista állam és az üdvösséghozó vezér. A román elnök
bebizonyította, hogy a csődtömeget is el lehet fogadtatni a lakossággal, ha a vezér korlátlanul
alkalmazza a nemzeti öndicséret tömeglélektani fogásait. A szigorú megfigyelőnek KözépRegio
– Kisebbségtudományi Szemle 1. évf, 1.sz. (1990. január)
Európa a nemzetiségi viszályok és a tekintélyuralmi rendszerek földjét is jelentheti. Vannak
és jöhetnek újabb nemzeti diktatúrák, nacionalista rendpártok. Mintha a baloldali diktatúrák
hajlandóak lennének átcsusszanni jobboldali diktatúrákba. Egyetlen nemzeti értelmiség sem
immunis az ellenségeskedő nemzeti ressentiment beidegződéseitől. Félő, hogy a Nyugat-
Európában megenyhült nemzeti konfliktusok kelet felé haladva egyre engesztelhetetlenebbek
lesznek. A felek egyre konokabbak, merevebbek, gyanakvóbbak. Rányílik az ajtó az Ázsiáig
érő xenofób elvadulásokra. Miért ölik az üzbégek a meszheteket, az azerbajdzsánok az
örményeket, mi bajuk támadt egyszer csak a bulgároknak a törökökkel? Keresztények ütik a
mohamedánt, mohamedánok a keresztényt, hogy a zsidók askenázi ágáról, erről a
jellegzetesen kelet-közép-európai népről, kultúrájukról és kiirtásukról itt most ne is szóljunk.
A nacionálbarbárok képesek megölni a szomszédjukat, akivel addig látszólag megfértek.
Lehet, hogy a régió embereinek a bőre alatt a civilizált én mellett ott fészkelődik a barbár,
akinek nem sokat számít a másik ember élete, ha idegen néphez tartozik?
Kína, Kelet-németország, Csehszlovákia, Románia, Bulgária, Észak-Korea, Kuba - nem
elképzelhetetlen a nemzeti sztálinizmusok, a nacionálkommunista diktatúrák koalíciója. Akár
Moszkvával szemben is védelmezik a régi rendet, a régi jó, kemény egypártrendszert, amely
nem tűrte a bomlasztó kritikát. A sztálinizmus osztható, mint a giliszta, porcikái külön is
megélnek. Ami magától is megterem ezen a tájon, amihez nem kell különösebb tanulás, az
inkább a nacionalizmus, mint a liberalizmus. Az állami teljhatalom és a nemzeti
türelmetlenség egyesül. Egymással torzsalkodva a kis nacionalizmusok folyamatosan
igazolják a világ szemében a gyámhatalom szükségességét. Ha az oroszok kimennek, még
talán be találnak jönni a románok fegyveresen, mondják nem egészen alaptalanul aggódó
ismerőseim, akik hitelt adnak a híreknek a román atombombáról és közép-hatósugarú
rakétáról. Működhet-e itt a nemzetiségi konfliktusok nyugati, racionális enyhítőszere: a
demokratikus föderalizmus? Irigység, gyűlölködés és harci kedv elmúlhat-e valaha is?
Moszkva a különböző szovjet nemzetek közötti engesztelhetetlen összecsapásokban kénytelen
az Ordnungsmacht, a rendfenntartó hatalom szerepét játszani, mint egykor a Habsburgok.
Meglepő és valószínűtlen önzetlenséget tanúsítana, ha nem dolgozna a színfalak mögött a kis
nemzetek összeugrasztásán. Mindenesetre kialakulni látszik egy törékeny háromszög
felvilágosult lengyel, szovjet és magyar értelmiségiekből, akik együttesen keresik társadalmuk
kibontakozásának lehetőségét a sztálinista struktúrából. Nem lehetetlen, hogy a közeljövőben
ez a háromszög a csehszlovák kollégákkal kiegészül négyszöggé. A Közép-Európa Klub
bejárati ajtaja nyitva van. Aki azonban egy nacionalista diktatúrához vonzódik, az nem lép be
ebbe a klubba.
Ez a térség az önmeghatározás állapotában él. Lengyel és magyar értelmiségiek, kénytelenek
vagyunk tudomásul venni a saját hatalmunkat. Már nem vagyunk sem áldozatok, sem
disszidensek. Irodalom és politika még nem vált el, a szerepek még keverednek, írók
politizálnak vagy egyre ingerültebben utasítják el maguktól a politizálást. Kialakult egy olyan
helyzet, amelyben a kommentárnak még hatalma és felelőssége van. A változás főként az
olvasó középosztály munkája. A mai értelmiségi úgy csinálja a politikát, mint a múlt
századian a liberális nemes, egyik sem veszíthet túl sokat, megvan a helyük a társadalomban;
a politikához némi anyagi függetlenség kell. A politikacsinálás nemesi-amatőr
hagyományához hozzá tartozik a fluktuáció az irodalom és a politika között. Hiányzik errefelé
a polgári regény, amelyhez kontinuus szerepek kellenek. Kétszáz éve tart ebben a régióban a
Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1. évf, 1.sz. (1990. január)
késleltetett átmenet a demokratikus polgári társadalomba. Még nem dőlt el, hogy a keletk
özép-európai nacionalizmusok magukévá tudják-e tenni ezt a szellemi stratégiát: öntudatunk
kitágítását a szűkebb és tágabb lakóhely irányában. Igen hasonlóak vagyunk abban, hogy
szeretnénk kevésbé szorongani az államhatalomtól. Amikor semmi sem tilos többé és a
képzelet legbizarrabb bakugrásai is a tárgyalóasztalra kerülnek, miért ne gondolkodnánk egy
kelet-közép-európai, demokratikus föderáción, amely kezdetben állhat akár két országból is,
vagy azok egyes szervezeteiből, mozgalmaiból, személyeiből? Egy finnesedő közvetítő
övezetre gondolok, amelyben Moszkva elismeri a demokratikusan választott és akár nem
kommunista kormányokat. A további kelet-nyugati nyitásra, a szervesebb nyugati
kapcsolatokra várva a politikai realisták nem hanyagolják el tanácskozás végett fölkeresni az
észak-déli szomszédokat sem.
Szabadságszükségletünk szembefordít bennünket a tömbrendszer apológiáival. A magyar
lakosság már elég régen várja a szovjet csapatok végérvényes távozását az országból, de ha
kell, tud még néhány éven át vámi erre. Amíg ez meg nem történik, itt marad a szorongás,
hogy egy moszkvai palotaforradalom Magyarországon is erőszakos restaurációt
eredményezhetne. A kormány igyekezni fog minél tágabb körű különszerződéseket kötni a
Közös Piaccal és a Szabadkereskedelmi Társulással, de egyelőre marad a meglévő szövetségi
keretek között. Nem kis feladat kommunizmusból demokráciát és piacgazdaságot csinálni;
kockázatnak egy időre ennyi is elég. Érdemes várakozni a szomszédos országokban is
valószínűleg bekövetkező erózióra. Helyes, ha a civil társadalom azt kívánja, hogy a szovjet
csapatok mielőbb hagyják el az országot. Nem volna helyes, ha ezt az igényt az ország
külügyminisztere a közeljövőben bejelentené, mert ezzel elősegítené a szomszédos nacionálsztalinist
ák és a szovjet vezetés szövetségét a magyar kormányzat ellen. A megfelelő időpont
megválasztása lesz az érdemi kérdés. A magyar értelmiség zöme az országot semlegesnek
kívánja látni.
A semlegesség nem közömbösség, hanem a civil cselekvés választása a katonai cselekvés
helyett. Amíg tömbtagok vagyunk, NATO-atomrakéták vannak becélozva ránk, és erre
nekünk nincsen szükségünk.
A Nyugatnak is érdeke a posztkommunista demokráciák viszonylagos stabilitása. A Kelet és a
Nyugat között szükség van egy politikai lökés- és ütközésgátló zónára, ahonnan a Nyugatot
nem érheti katonai fenyegetés. Kelet-Közép-Európa nemzetei nem kellenek a Nyugatnak
direkt szövetségesként, kellhetnek azonban indirekt szövetségesként. Szükség van egy kisebb
nemzetekből összeszövődő, közép-európai, semleges és demokratikus föderációra. Egy
nemzetközi szerződésekkel biztosított közvetítő övezetre. Ha kiéleződik a hidegháború, akkor
könnyen visszazuhanhatunk ebből a még nem egészen Közép-Európából Kelet-Európába.
Most kezdjük meglátni a négy égtáj felé szerteágazó integráció kihívását. Nevetséges volna
bűnszövetkezetként szétszaladnunk, mintha sohasem láttuk volna egymást. Végzetesen
egymás mellé települtünk. Nem hagyhatjuk itt a lengyeleket, cseheket, szlovákokat és
délszlávokat, s hogy ez a sok szláv valamivel ellensúlyozódjék: a szívünknek kedves
románokat sem. Látni kell, hogy kivel vagyunk egy hajón. Edzett közép-európaiak tudják,
hogy a kudarc nagyobb valószínűsége mellett is lehet dolgozni.
Nosztalgikus vagy utópikus? Miért írnak, vitatkoznak róla annyian, különösen ennek az
etnoökológiai régiónak az emberei? Akár prófétikus köd, akár szarkasztikusan elhessentett
buborék, mindenki érzi, hogy van benne valami, ami a mai ideológiai sémák gondozói
számára egyelőre klasszifikálhatatlan. Az ilyen metaforáknak az az előnyük, hogy nem lehet
őket csontig elemezni; vannak belső tartalékaik, életük van. A földrajzi Közép-Európában élő
népeknek sok közük volt egymáshoz, sok bajuk, viszontagságuk volt egymással, ez már
családi viszony, számítunk egymásnak. Másoknak jóval kevésbé. Népek a nagyobb
népességszámú németek és oroszok között, amelyek néha mint szuverén, néha mint
meghódított nemzetek inkább mások döntéseinek a tárgya voltak, sem mint a maguké, és ezért
periodikusan fellázadtak elvesztett vagy korlátozott szuverenitásuk visszahódításáért. Közép-
Európa mint politikai egység nem létezik, csak mint kultúrpolitikai ellenfogalom szemben a
nemzetállami diktatúrákkal, provincializmusokkal és fölöttük a Varsói Szerződéssel mint
transznacionális integrációval. A Baltikumtól az Adriáig a keleti Közép-Európa népei régi
szokásuk szerint ismét nyugtalankodnak; elégedetlenek a rájuk erőltetett államalakulattal és
kormányzattal. Az ellenfogalom szerint a közép-európai történelem itt, helyben történik, s
leginkább az számít, hogy a helyben lakók hogyan gondolkoznak magukról és a
környezetükről.
*
Vége a háború utáni korszaknak, a századvégen már anakronisztikusak a század első
felében hozott nagyhatalmi döntések a népek sorsáról. Nincs semmilyen nagyhatalmi
doktrína, amely a geográfiai Közép-Európában élő népek sorsát a demokratikus szuverenitás
helyett legitim módon meghatározhatná.
A birodalomépítő imperializmusok kora lejárt, a dekolonizáció folytatódik, s a
középhatalmak után a szuperhatalmakat is eléri. Az instabilitás adva van, Közép-Európa kezd
érdekessé válni. Miért ne lenne a földabrosz minden tájának saját kulturális arca, saját érdeke
és öntudata?
Közép-Európa több mint történelmi-tipológiai csoportosítás, több mint író-álom; sejtésem
szerint ez a név előbb-utóbb politikai koalíciót is jelent majd a térség demokratikus
mozgalmai és realista gondolkodói között.
Közép-Európa kulturális fogalma magában foglalja a kettéosztott Európa katonai
ábrájának az elvi elutasítását; azt az igényt jelenti, hogy- a szovjet-amerikai katonai határnak
előbb vagy utóbb el kell tűnnie a kontinens közepéről, és azt az igényt is, hogy a társadalmi
alakulást tartósan ne határozhassa meg a katonai valóság. Közép-Európa fogalma újabban
valamiféle aktív politikai-intellektuális magatartást is jelöl, s ezenkívül önismeretet, esztétikai
intimitást és otthonosságot az irónia és a pátosz, az utópizmus és a cinizmus váltogatásában.
Az hogy a magunk sorsának a gazdái legyünk, éppen olyan normális igény, mint az, hogy
a szomszédainkkal tisztességesen tudjunk együtt élni. Terjedő feltételezés ezen a tájon, hogy
szabad népek egymással is jóra tudnak jönni.
*
Az instabilitás elkerülhetetlen, mert a térség lakói ökologikusabb, az emberi valósághoz
rugalmasabban alkalmazkodó struktúrákkal akarják felváltani a meglévőket. A nemzeti
Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1. évf, 1.sz. (1990. január)
önrendelkezés, a népszuverenitás igénye addig fennáll, amíg a szóban forgó országok
területén megszálló csapatok tartózkodnak. Magyarországnak például oka katonai
megszállástól tartani, megtörtént. Egyszersmind bebizonyosodott, hogy az életfeladatok
megoldására a katonai bürokrácia eszközei alkalmatlanok. Az országban a normalitás békés
forradalma zajlik. Érvényesül az erőszakmentes civil stratégia, nincsenek erőszakos
tömegmozgalmak. A nemzeti és demokratikus törekvések az értelmiségi középosztály
hangadó részénél párhuzamot. Közép-Európa metaforája a nemzeti törekvések önfegyelmező
keretéül kínálkozik. A közép-európai kisnemzetek ökológiai együttest alkotnak, logikus, ha
közösen gondoskodnak autonómiájukról.
Egy paternalista társadalom elkezd demokráciát, egy pártállam elkezd jogállamot játszani,
s ez nem könnyű iskola. Innen is, onnan is türelemre intenek, senki sem óhajtja, hogy például
a magyarok kisétáljanak a Varsói Paktumból. A mai európai katonapolitikai struktúra az
oroszoknak, az amerikaiaknak és még a nyugat-európaiaknak sem rossz, csak a kelet-középeur
ópaiaknak, azoknak viszont idegesítően rossz. Magyarország például nem mondja fel
Jaltát, csak a jaltai nyilatkozatok szövegéhez alkalmazkodik, amely demokratikus
választásokat ígért. Volt többpártrendszerünk a háború után a szovjet csapatok nyomatékos
jelenléte mellett is. Demokráciát teremtve a magyar társadalom szimbolikussá minősíti vissza
az ideiglenes itt tartózkodó csapatok politikai jelentőségét.
*
Évekkel ezelőtt a legális politikai beszéd a pártbürokrácia beszéde volt, újabban mindinkább
az értelmiségi középosztályé. A civil társadalom eszméjével az államtársadalom személyzete
is kezd egyetérteni. A kasztszerűen elkülönült nomenklatúra úgy tűnik el, hogy beleolvad az
értelmiségi-polgári társadalomba. Az sem lehetetlen, hogy a funkcionáriust újgazdag gyanánt
látjuk viszont, mert a nagy átalakulásban kiderülhet, hogy a nomenklatúra nem vész el, csak
átalakul, s a hatalom tőkére konvertálható. A folyamat azért nem reménytelen, mert a
fiatalabb hatalmi elit kárpótolni tudja magát, képes belépni a versenyszférába, nem érdekelt a
resztalinizációban. Amiről azt hittük: lehetetlen, az igenis lehetséges. Mindenfajta fegyveres
testületek jelenlétében csinálunk demokráciát. A diktatúra szellemi tartalékai kimerültek, a
párttagok nem szeretnének egy önkényuralom eszközei lenni. Itt már nem érdemes hazudni,
ismerjük a színét is, meg a visszáját is. Most már inkább mondjuk a magunkét. Valóban
érdekes folyamat, ha az emberi szó elszabadul. Minthogy a változás megtörtént, ergo meg is
történhetett, és nem szólt ellene semmilyen szubsztanciális törvényszerűség. Az a
benyomásom, hogy ez a kelet-közép-európai demokratikus polgárosodás bosszantja - másm
ás okból - mind a nyugati jobboldalt, mind pedig a baloldalt. A jobboldali dogma szerint a
kommunista diktatúrának nem volna szabad visszafordíthatónak lennie, a baloldali dogma
szerint a szocializmust magántőkére támaszkodó vegyes piacgazdasággal felváltani csalódást
keltő árulás. Gazdaságtalan, olcsó periféria leszünk, mondják. Itt mindenesetre múlóban van a
lemondó ráhagyás szelleme. A paternalizmus válsága és a civil társadalom ébredése
párhuzamos.
*
A demokratikus politikai kultúra fölélesztésében méltányolandó szerepűk volt a
disszidenseknek, akik bebizonyították a nagyközönségnek, hogy így is lehet. A földalatti sajtó
fájdalmas engedményekre kényszerítette a cenzúrát. Sokan felébrednek abból a fikcióból,
hogy egy mindenható hatalom uralkodik fölöttük - csak annyian mindenható, amennyiben
annak hiszik. A regresszív etatizmus nem egyéb, mint egy lídérces álom. Legfontosabb a sajtó
Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1. évf, 1.sz. (1990. január)
liberalizálása, ám nyomban meg kell jegyeznünk, hogy a tömegkommunikációs eszközök
zöme még mindig a banktőkében is megjelenő pártállam kezében van.
A demokrácia minden újrafelfedezése egyszersmind megújítása is: kommunizmusból még
nem csináltak demokráciát, még kevésbé látszik könnyűnek ezzel egy időben rendbe hozni a
gazdaságot. Olyan könnyű dolguk van a szkeptikusoknak, hogy nincs kedvem közéjűk állni.
A magyar társadalom kezd tétezni, amennyiben kezdi - még csak kezdi - kifejezni magát. A
társadalom erősödik, mert növekvő számú polgára megy át egy közös élmény katarzisán.
Értelmiségieknek és vállalkozó polgároknak közös igénye az alkotmányos jogállam. Nem
mutatkozik igény semmiféle demokratikus paternalizmusra. Az értelmiségiek már nem
kívánják államosítani a polgári egzisztenciákat. Nem játsszák azt, hogy ók nem ők, nem
színlelik, hogy más nevében szólnak. A változás nem annyira a személycserében fejeződik ki,
hanem inkább abban, hogy ugyanazok az emberek mást mondanak ma, mint amit tegnap
mondtak. Az értelmiség és a kormányzat között megindult a nyilvános és folyamatos
dialógus. Akik ma demokráciát és alkotmányt teremtenek, azok tudják, hogy mi történt a
francia forradalom óta, tudják, hogy most születő demokráciánknak mögötte van már a
fasiszta és a kommunista tapasztalat, s ez akár előny is lehet.
*
Beszélhetünk társadalomszerkezeti hasonlóságokról is a keleti Közép-Európa térségei között,
noha megjegyzendő, hogy a kelet-közép-európai államokon belül is igen különböző
társadalmak élnek egymás mellett.
Közös jegy a számottevő polgárság hiánya, az elakadás a polgárosodás útján, jóllehet az
Európába integrálódásnak éppen ez a legfontosabb szociológiai feltétele. A kommunista
formáción belül végbemenő történelmi változásokat éppenséggel egy lappangó polgárosodás
idézte e16, mint az európai társadalomfejlődés föld alá nyomott, majd pedig a felszínre törő,
elég rezisztens, habár meglehetősen elnyomorított alaptendenciája.
A szónak mind a Verbürgerlichung, mind az embourgoisement, mind pedig a civilization
megfelelő fordításai, noha ezek a szavak minden történelmi kontextusban valamelyest mást
jelentenek.
Az egész közép-európai térségre áll, hogy a polgárság benne gyenge, részben pedig más
etnikumhoz tartozott, mint a környező agrárnépesség zöme, német volt, zsidó volt, és ez
megnehezítette a polgárosodást, noha mindezek a népek egy ezredéven át itt éltek egymás
szomszédságában.
Önálló nemzetállamhoz nemzeti polgárság kellett, nem pedig nagy terület. Polgárság,
amely fenn tud tartani egy erős államot, amely helyet tud foglalni a világpiacon belül, amely
modem intézményeket létesít a városiasodó térben, és gondoskodik a megfelelő
művelődésről, a szakmai képzéstől az akadémiai tudományokig.
Érdemes elgondolkozni azon, hogy a német és a zsidó volt a hagyományos integratív
tényező, s az előbbi kiirtva az utóbbit, és kíméletlenül gyarmatosítva Közép- és Kelet-Európát
a nemzetállami hübrisz, a nacionalista elbizakodottság csúcsán önmagát is eltávolította a
térségből, átadván a terepet az orosz integrációnak, amely viszont napjainkban jutott az
alkalmatlanság, a díszfunkcionalitás kritikus szakaszába. A nemzeti-faji harc, majd az
osztályharc ideológiái az egész térséget mindenféle értelemben elszegényítették.
A sértett neheztelésből, a réssentimentből táplálkozó idológiák nem kedveznek a nagy
kultúrához szükséges független gondolkodásnak.
Tény, hogy a kontinens nyugati fele a polgári szabadságnak köszönheti nemzeti
szuverenitását, demokratikus politikai stabilitását és jólétét. Tény, hogy a kontinens keleti fele
annak köszönheti mizériáját, hogy itt kihagyással, szigetszerűen volt csak jelen, majd hosszú
Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1. évf, 1.sz. (1990. január)
szünet után igazában csak legújabban kezd itt-ott legalább hónapokra testet ölteni a polgári
szabadság. Tény, hogy polgári szabadság nehezen születik meg polgárság nélkül.
A térség társadalmai mindent megtettek, hogy ne is legyen polgárság a szó nyugati
értelmében, mint a társadalom meghatározó ereje. Az arisztokrácia és a nemesség nem vagy
kevéssé engedte be a polgárságot a politikába, ami a katonai-bürokratikus elemnek túlsúlyt
biztosított.
Az értelmiség ellenszenvesnek tartotta a piac mentalitását, biztosabbnak tekintette az
állami állást a szabadfoglalkozásnál, kívánatosabbnak és kézenfekvőbbnek a nacionalizmust a
liberalizmusnál. Továbbá ígéretesebbnek látta a nemzeti újnemességnek gondolt értelmiségi
bürokrácia és valamilyen karizmatikus nemzeti vezető dinamikus tekintélyuralmát, mint a
gyengének látszó és elavultnak hirdetett liberális demokráciát.
A polgárosodás akkor halad, ha a Bildungsbürgertum és a Besitzbürgertum, vagyis az
értelmiség és a tulajdonos polgárság egymással részben átfedésben, részben partneri
együttműködésben vannak.
Az értelmiségiek polgárellenessége és polgárosodás-ellenessége ellenállásképtelenné tette
őket a fasiszta megoldással szemben, aminek része volt a német gyarmatosítás,
csatlósszereppel vagy anélkül, továbbá a közép-európai zsidó polgári elem felszámolása.
Az értelmiségi polgárellenesség következő nagy hulláma a németellenes és antifasiszta
értelmiségiek utópikus várakozása a szovjet típusú szocializmussal, vagy helyesebben a
kommunizmussal szemben, még inkább kiterjesztve az állami bürokrácia amúgy is széles
körű autoritárius hatalmát és totálissá téve azt.
Közreműködött a kommunista totalitarizmusok kiépítésében az életben maradt, visszatért
és ki nem vándorolt zsidók egy része is, ortodox szigorral felszámolván a polgári társadalmat,
s ennek részeként alkalmasint hozzátartozóik polgári egzisztenciáját is.
Megemlítendők a kommunista rendszerek tényleges munkás-paraszt támogatói, akik
alulról álltak szemben mindennel, ami polgári, és felemelkedve a pártállami uralkodó rendbe,
elfoglalták az államosított és alkalmasint kitelepített vállalkozó polgárok cégét és nem rit- kán
lakását is.
Az a társadalmi alakulat, a mindenre kiterjedő központi újraelosztás politikai diktatúrával
és szocialista ideológiával párosuló rendszere, amely a szovjet katonai győzelem és jelenlét
nyomán létrejött, erős hasonlóságot teremtett a vasfüggönytől keletre eső egyes országok
társadalmi szerkezetében, sőt intézményrendszerében és kulturális szimbólumaiban is, odáig
menően, hogy ez a kelet-európaiság felismerhető a szagokban, a szófordulatokban, a
viseletekben vagy akár a testformákban is.
Furcsa volna tagadni e közös jegyek meglétét, aminek valószínű indítéka az lehet, hogy
ezek a jegyek nem könnyen magasztalhatóak. Kevésbé előkelő rokonsággal nem dicsekszik a
hiú ember, magától futva, tőle is fut. Aki erről a vidékről Párizsra vagy Londonra függeszti
szemét, az ettől nem lesz kevésbé idevalósi, csak éppen innen odanéz, ami önmagában
dicséretes.
A kelet-európai szocialista ember a megismerkedés első öt percében körvonalazottan
megmutatja magát, szinte mint egyfajta alkat. A nemzeti és nemzeten belüli különösségek
csak e közös viszonyítási hálón belül értelmezhetők tartalmasan.
Kelet-Európa a polgárosodás által válik Közép-Európává. Csatlós államok nem tudnak
Közép-Európát alkotni. A német birodalom keleti perifériája nem volt Közép-Európa. A
húszas-harmincas évek egymással rivalizáló, zavartan nacionalista kisállamai sem tudtak
Közép-Európát alkotni. A szovjet birodalom nyugati perifériája sem Közép-Európa. Közép-
Európa fogalmát kihívásként értelmezem az autonómiára, amelynek létfeltétele a
szomszédokkal való kooperatív béke.
A polgárosodással párhuzamosan, politikai, állami struktúráinkat történelmi változásban
sejtve, azt hiszem növekedni fog a területi autonómiák igénye, ami ígéretes az etnikumok
Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1. évf, 1.sz. (1990. január)
együttélése szempontjából, mert a területi lojalitást elébe helyezi a nemzetállami lojalitásnak.
Nem a nemzetek fognak egymással tárgyalni, hanem az egy községbeliek, akiket a
lokálpatriotizmus összefűz.
Ilyen területi autonómiákból, életteljes városmegyékből, hogy Bibó szóhasználatával
éljek, valóban összekapcsolódó települési együttesekből integrálódhatnak és nőhetnek
egymással össze nemzethatárokon túl a szomszédok, a kapcsolódni óhajtók. Ha tetszik, a
városállamosodás - keresztezve a nemzetállamosodást - szerencsésen párosulna a
demokratikus fejlődéssel és a közép-európai politikai integrációval, amit közvetítő, fokozati
és elkerülhetetlen állomásnak érzek az európai integráció útján. Indokolt, hogy a hasonlók
együttműködjenek. Doktrínát csinálni a nyugatra való hasonulásból, és egy kis időelőny
kedvéért büszkén mellőzni a nem nyugati szomszédokat rövidtávú stratégia és a csatlósviselked
és megújítása volna. A skandináv országok is különleges kapcsolatokat tartanak fenn
egymással, amit senkinek sem jut eszébe Európa-ellenes törekvésnek minősíteni.
Kelet-Európa előtt az egyik út a polgárosodás, a liberális demokrácia és az autonómiák
útja, ami nemzetfeletti föderációkat is eredményezhet. A másik út a polgárosodás elakadása,
új tekintélyuralmak, kommunista és/vagy nacionalista elnöki rendszerek, etatizmusok
kialakulása liberális engedményekkel, de a hatalmi centralizmust fenntartva. Európai
viszonyok között polgárellenes stratégiával nehéz gazdasági dinamizmust elképzelni,
valószínű tehát, hogy az etatizmus új variációi erősítenék azokat a tendenciákat, amelyek
fokozzák térségünk hasonlóságát a harmadik világgal és növelik elszakadását Nyugat-
Európától.
Ismétlem, Kelet-Európa annyiban válik Közép-Európává és ezáltal Európává, amennyiben
a polgári autonómiák megerősödhetnek és meghatározó kultúrává épülhetnek össze benne.
*
A magyar helyzet különösségét az adja, hogy a szovjet jelenlét az országban nincsen
hozzákötve a német kérdéshez, magyar területen nem vezetnek át utánpótlási vonalak.
Elképzelhető, hogy lesz olyan magyar kormány, amely megfelelő külpolitikai konstellációban
le fog mondani a szovjet hadsereg védelmező jelenlétéről. A kivonulás Magyarországról más
volna, mint Afganisztánból. Kérdés, hogy a magyarok önfinnesítéssel előnyössé teszik-e a
Szovjetuniónak ezt az opciót. Magyarország alkalmas terep volna a keleti konvencionális erő
aszimmetrikus főlényének a korrigálására. Magyar szempontból kívánatos lenne, ha a Nyugat
tisztázná a Szovjetunióval egy ilyen kivonulás feltételeit. Néhány évvel ezelőtt területek vagy
egész országok demilitarizálása még eretnek gondolat volt, ma már egyre kézenfekvőbb.
Mindkét szuperhatalom kénytelen - viszonylag csökkenő gazdasági hatalmának megfelelően -
korlátozni a világban játszott katonai szerepét. Mindinkább jelentkezik a két szuperhatalom
közös felelőssége a helyi konfliktusokban, mert csak együttesen tudják a harcias fanatikusokat
visszatartani. Ez a kényszerűség az oroszokat közelebb hozza a nyugat-európai értékekhez.
Ha a verseny nem katonai, akkor a keskeny Nyugat-Európa pozíciója jobb, mint a terjedelmes
Szovjetunióé. A magyar kísérlet kockázata egyik szuperhatalomnak sem túl nagy. Az oroszok
is érdekeltek egy modellváltás kísérletében, nekik is mondhat valamit a laboratóriumi,
kisléptékű kísérlet, hogyan lehet működő demokráciát csinálni egy államszocialista
országban. De még ha sikerülne is előbb kibújnunk a katonai tömbből, akkor sem tudnánk
elmozdulni a helyről, ahol élnünk adatott.
*
A regionális részintegrációk csak finomítják és gazdagítják az összeurópai integráció
folyamatát. Aki Közép-Európát teremt, az Európát teremt. Az lojális a századokon áthúzódó
Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1. évf, 1.sz. (1990. január)
feladathoz - ily sok népnek igazán nem könnyű ezen a balszerencsés helyen békésen
együttélnie. Sokféle megközelítésben lehet az Európa-fogalomnak értelmet adni. Ebben a
régióban ismerjük egymásnak nemcsak a pozitívumait, de a mizériáit is, a magunk életéből
ismerjük őket. A hősök és a sztárok távoli mítoszai után gondolkozhatnánk a gyarló ember
közeli mítoszán, amelynek megalkotására Közép-Európa alkalmas helynek látszik.
Születőfélben látok itt egy tágabban értelmezett filozófiát ónmagunkról, egy kimondatlan
közép-európai kulturális köztársaságot, amelynek nem államok az alkotórészei, hanem
magánszemélyek. Ennek a furcsa köztársaságnak a polgárai figyelemre méltó kisebbséget
alkotnak a nemzetállamokban. A fűszertől sem azt várjuk, hogy többségben legyen. Ki a
polgára ennek a köztársaságnak? Az, aki annak gondolja magát. Aki már többfelé járt a
világban és nem restell érdeklődni a közvetlen szomszédok iránt; ellenkezőleg: tanulva
szoktatja le magát a nemzeti öntetszelgésről. Ebben a régióban a nemzeti közösségek
többnyire hordoznak valamilyen sértett neheztelést magukban, hajlamosak egymás rovására
terjeszkedni, gyanakszanak egymásra, cselfogást látnak az egyenrangúság javaslatában, azt
tartják természetesnek, hogy az egyik feljebb, a másik lejjebb van. Közép-Európa se nem
jobboldali, se nem baloldali ideája enyhíti azt a bezártságélményt, amely egyszerre szüli a
klausztrofóbia és a klausztrománia tüneteit, kisebb nemzeteket egy tágabb közösségbe
kapcsol, s ennyiben terápiának is felfogható.
*
Miközben itt gyakran úgy használják az Európa szót, mint fuldokló a mentőövet,
észlelnünk kell, hogy amott nem repesnek értünk, talán mert mi inkább kérni szoktunk, mint
adni, inkább panaszkodni, mint bátorítani. Egyes polgárok és egész nemzetek szeretnének
átkerülni a szovjet szférából a nyugati szférába, de észlelniük kell, hogy nem várják őket tárt
karokkal. Sokan így okoskodnak: ha csak a Nyugat segíthet rajtunk, de mégsem segít, akkor
lesüllyedünk a harmadik világba, parlamenttel és operával egyetemben. Ha már a semleges
Ausztriát sem kívánják bevonni a Közös Piacba, amely a politikai unió kiépülésével
párhuzamosan óhatatlanul katonapolitikai unió is lesz, miért lenne reális cél formálisan
bekapcsolni a nyugat-európai közösségbe egy valóságos vagy akár csak egykori Varsói
Paktum-tagot? A Nyugat kíváncsi és óvatos rokonszenvvel figyeli a lengyel-magyar
fejleményeket. Ha lehetséges is volna átcsábítani egy országot a szovjet tömbből, kérdés,
hogy mennyire lenne megbízható szövetséges az, aki csak az imént váltott szövetséget. Több
mérvadó politikai elemző úgy gondolja, hogy csak őrlődjön fel a keleti tömb belülről. Nem
kívánják a szovjet tömböt csak azért, mert a pusztítóerő tekintetében egyenrangú,
geostratégiai egyezkedéssel is egyenrangúsítani. Nem áll módjukban, de talán szándékukban
sem a Varsói Paktumból kialkudni bennünket. Vámi, hogy az agyaglábú óriás szétesik, és így
voltaképpen sorsukra hagyni a kelet-közép-európai népeket ez is egy lehetséges - habár
számunkra nem rokonszenves - nyugati alternatíva. Az ottomanizáció jóslata nem meggyőző,
mert az orosz ma is Európa legnagyobb népességszámú nemzete, a török pedig nem volt az, a
birodalom mögött ott áll a nemzet, amelyet nem jó a hisztéria állapotába hozni.
*
Mi van Romániában, Bulgáriában, Jugoszláviában, Albániában? Négy olyan országról van
szó, ahol nincsenek szovjet csapatok. A saját kommunizmus sem sokkal rózsásabb, mint a
kívülről garantált. Minden nemzeti kommunista rendszerben jól bevált és valamennyire
tetszett is a népnek a paternalista állam és az üdvösséghozó vezér. A román elnök
bebizonyította, hogy a csődtömeget is el lehet fogadtatni a lakossággal, ha a vezér korlátlanul
alkalmazza a nemzeti öndicséret tömeglélektani fogásait. A szigorú megfigyelőnek KözépRegio
– Kisebbségtudományi Szemle 1. évf, 1.sz. (1990. január)
Európa a nemzetiségi viszályok és a tekintélyuralmi rendszerek földjét is jelentheti. Vannak
és jöhetnek újabb nemzeti diktatúrák, nacionalista rendpártok. Mintha a baloldali diktatúrák
hajlandóak lennének átcsusszanni jobboldali diktatúrákba. Egyetlen nemzeti értelmiség sem
immunis az ellenségeskedő nemzeti ressentiment beidegződéseitől. Félő, hogy a Nyugat-
Európában megenyhült nemzeti konfliktusok kelet felé haladva egyre engesztelhetetlenebbek
lesznek. A felek egyre konokabbak, merevebbek, gyanakvóbbak. Rányílik az ajtó az Ázsiáig
érő xenofób elvadulásokra. Miért ölik az üzbégek a meszheteket, az azerbajdzsánok az
örményeket, mi bajuk támadt egyszer csak a bulgároknak a törökökkel? Keresztények ütik a
mohamedánt, mohamedánok a keresztényt, hogy a zsidók askenázi ágáról, erről a
jellegzetesen kelet-közép-európai népről, kultúrájukról és kiirtásukról itt most ne is szóljunk.
A nacionálbarbárok képesek megölni a szomszédjukat, akivel addig látszólag megfértek.
Lehet, hogy a régió embereinek a bőre alatt a civilizált én mellett ott fészkelődik a barbár,
akinek nem sokat számít a másik ember élete, ha idegen néphez tartozik?
*
Kína, Kelet-németország, Csehszlovákia, Románia, Bulgária, Észak-Korea, Kuba - nem
elképzelhetetlen a nemzeti sztálinizmusok, a nacionálkommunista diktatúrák koalíciója. Akár
Moszkvával szemben is védelmezik a régi rendet, a régi jó, kemény egypártrendszert, amely
nem tűrte a bomlasztó kritikát. A sztálinizmus osztható, mint a giliszta, porcikái külön is
megélnek. Ami magától is megterem ezen a tájon, amihez nem kell különösebb tanulás, az
inkább a nacionalizmus, mint a liberalizmus. Az állami teljhatalom és a nemzeti
türelmetlenség egyesül. Egymással torzsalkodva a kis nacionalizmusok folyamatosan
igazolják a világ szemében a gyámhatalom szükségességét. Ha az oroszok kimennek, még
talán be találnak jönni a románok fegyveresen, mondják nem egészen alaptalanul aggódó
ismerőseim, akik hitelt adnak a híreknek a román atombombáról és közép-hatósugarú
rakétáról. Működhet-e itt a nemzetiségi konfliktusok nyugati, racionális enyhítőszere: a
demokratikus föderalizmus? Irigység, gyűlölködés és harci kedv elmúlhat-e valaha is?
Moszkva a különböző szovjet nemzetek közötti engesztelhetetlen összecsapásokban kénytelen
az Ordnungsmacht, a rendfenntartó hatalom szerepét játszani, mint egykor a Habsburgok.
Meglepő és valószínűtlen önzetlenséget tanúsítana, ha nem dolgozna a színfalak mögött a kis
nemzetek összeugrasztásán. Mindenesetre kialakulni látszik egy törékeny háromszög
felvilágosult lengyel, szovjet és magyar értelmiségiekből, akik együttesen keresik társadalmuk
kibontakozásának lehetőségét a sztálinista struktúrából. Nem lehetetlen, hogy a közeljövőben
ez a háromszög a csehszlovák kollégákkal kiegészül négyszöggé. A Közép-Európa Klub
bejárati ajtaja nyitva van. Aki azonban egy nacionalista diktatúrához vonzódik, az nem lép be
ebbe a klubba.
*
Ez a térség az önmeghatározás állapotában él. Lengyel és magyar értelmiségiek, kénytelenek
vagyunk tudomásul venni a saját hatalmunkat. Már nem vagyunk sem áldozatok, sem
disszidensek. Irodalom és politika még nem vált el, a szerepek még keverednek, írók
politizálnak vagy egyre ingerültebben utasítják el maguktól a politizálást. Kialakult egy olyan
helyzet, amelyben a kommentárnak még hatalma és felelőssége van. A változás főként az
olvasó középosztály munkája. A mai értelmiségi úgy csinálja a politikát, mint a múlt
századian a liberális nemes, egyik sem veszíthet túl sokat, megvan a helyük a társadalomban;
a politikához némi anyagi függetlenség kell. A politikacsinálás nemesi-amatőr
hagyományához hozzá tartozik a fluktuáció az irodalom és a politika között. Hiányzik errefelé
a polgári regény, amelyhez kontinuus szerepek kellenek. Kétszáz éve tart ebben a régióban a
Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1. évf, 1.sz. (1990. január)
késleltetett átmenet a demokratikus polgári társadalomba. Még nem dőlt el, hogy a keletk
özép-európai nacionalizmusok magukévá tudják-e tenni ezt a szellemi stratégiát: öntudatunk
kitágítását a szűkebb és tágabb lakóhely irányában. Igen hasonlóak vagyunk abban, hogy
szeretnénk kevésbé szorongani az államhatalomtól. Amikor semmi sem tilos többé és a
képzelet legbizarrabb bakugrásai is a tárgyalóasztalra kerülnek, miért ne gondolkodnánk egy
kelet-közép-európai, demokratikus föderáción, amely kezdetben állhat akár két országból is,
vagy azok egyes szervezeteiből, mozgalmaiból, személyeiből? Egy finnesedő közvetítő
övezetre gondolok, amelyben Moszkva elismeri a demokratikusan választott és akár nem
kommunista kormányokat. A további kelet-nyugati nyitásra, a szervesebb nyugati
kapcsolatokra várva a politikai realisták nem hanyagolják el tanácskozás végett fölkeresni az
észak-déli szomszédokat sem.
*
Szabadságszükségletünk szembefordít bennünket a tömbrendszer apológiáival. A magyar
lakosság már elég régen várja a szovjet csapatok végérvényes távozását az országból, de ha
kell, tud még néhány éven át vámi erre. Amíg ez meg nem történik, itt marad a szorongás,
hogy egy moszkvai palotaforradalom Magyarországon is erőszakos restaurációt
eredményezhetne. A kormány igyekezni fog minél tágabb körű különszerződéseket kötni a
Közös Piaccal és a Szabadkereskedelmi Társulással, de egyelőre marad a meglévő szövetségi
keretek között. Nem kis feladat kommunizmusból demokráciát és piacgazdaságot csinálni;
kockázatnak egy időre ennyi is elég. Érdemes várakozni a szomszédos országokban is
valószínűleg bekövetkező erózióra. Helyes, ha a civil társadalom azt kívánja, hogy a szovjet
csapatok mielőbb hagyják el az országot. Nem volna helyes, ha ezt az igényt az ország
külügyminisztere a közeljövőben bejelentené, mert ezzel elősegítené a szomszédos nacionálsztalinist
ák és a szovjet vezetés szövetségét a magyar kormányzat ellen. A megfelelő időpont
megválasztása lesz az érdemi kérdés. A magyar értelmiség zöme az országot semlegesnek
kívánja látni.
A semlegesség nem közömbösség, hanem a civil cselekvés választása a katonai cselekvés
helyett. Amíg tömbtagok vagyunk, NATO-atomrakéták vannak becélozva ránk, és erre
nekünk nincsen szükségünk.
*
A Nyugatnak is érdeke a posztkommunista demokráciák viszonylagos stabilitása. A Kelet és a
Nyugat között szükség van egy politikai lökés- és ütközésgátló zónára, ahonnan a Nyugatot
nem érheti katonai fenyegetés. Kelet-Közép-Európa nemzetei nem kellenek a Nyugatnak
direkt szövetségesként, kellhetnek azonban indirekt szövetségesként. Szükség van egy kisebb
nemzetekből összeszövődő, közép-európai, semleges és demokratikus föderációra. Egy
nemzetközi szerződésekkel biztosított közvetítő övezetre. Ha kiéleződik a hidegháború, akkor
könnyen visszazuhanhatunk ebből a még nem egészen Közép-Európából Kelet-Európába.
Most kezdjük meglátni a négy égtáj felé szerteágazó integráció kihívását. Nevetséges volna
bűnszövetkezetként szétszaladnunk, mintha sohasem láttuk volna egymást. Végzetesen
egymás mellé települtünk. Nem hagyhatjuk itt a lengyeleket, cseheket, szlovákokat és
délszlávokat, s hogy ez a sok szláv valamivel ellensúlyozódjék: a szívünknek kedves
románokat sem. Látni kell, hogy kivel vagyunk egy hajón. Edzett közép-európaiak tudják,
hogy a kudarc nagyobb valószínűsége mellett is lehet dolgozni.
