Orando et laborando (Élet és Irodalom 46. 52.)

1947 augusztusában, az utolsó többpártrendszeru parlamenti választás idején óránként kibicikliztem a berettyóújfalui községháza elé, ahol az eredményeket, ahogy telefonon megjöttek, nyomban kiírták egy nagy táblára. Az elozo nyári hetekben én minden párt választási gyulésére elmentem, és mindenben találtam valami meggondolandót.
Tizennégy éves voltam, a Debreceni Református Fogimnázium negyedik osztályos, jeles bizonyítvánnyal vakációra bocsátott tanulója. Novérem és unokatestvéreim társaságában élveztem a szünidot, a lakás és a bolt sokadalmát, a nagy olvasásokat nagyapám karosszékében a diófás emeleti ablak és a félig leeresztett redony mögött. Körülvettem magam könyvekkel, megint volt strand és pingpongasztal.
Elozo szeptemberben a szüleim szekérrel vittek be a négyszáz éves kollégiumba bennünket, Zádor Pál unokaöcsémet és engem, meg a járandóságokat, az elemózsiás ládákat, mert a kosztért-kvártélyért a pénzen kívül természetben kellett fizetni lisztet, cukrot, szalonnát, füstölt húst, babot, tojást, lekvárt.
Nekem Debrecen is nagyváros volt, idegen és beláthatatlan. A fuvarosszekér végigkocogott a széles Piac utcán, és odaért a kollégium bejárata elé, ahol a kapu mellol tiszteletre méltó bronzfejek néztek el mellettünk. A belso épületszárnyon nagy homlokzati felirat intett latinul, hogy itt imádkozni és dolgozni kell.
A második emeleten rideg, kövezett folyosó vezetett a vaságyakkal telezsúfolt hálóteremig, amely egyben tanulószoba is volt. A házirend szerint a szilencium délután háromtól ötig tartott, ezalatt tanulni kellett a közös asztal mellett.
Reggel hatkor csengettek, körbefutkostunk az udvaron, az összelocspocsolt mosdóban csak derékig lehetett mosdani, aztán kolompszóra futás az alagsori menzába, ahol minden reggel köménymagos rántott leves várt.
Álltunk a szék mögött, a többiek elmormolták az imát. "Édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk." Majd a végén: "Aki ételt-italt adott, annak neve legyen áldott." Hallgattam. Mondhattam volna a zsidó áldásmondatot: "Áldott vagy, örökkévaló Istenünk, a világ Királya, aki eloteremted a kenyeret a földbol", de akkoriban nem imádkoztam.
A merokanál körbejárt, elso a szobaparancsnok, akinek engedelmeskedni kellett, aztán kor szerinti sorrendben a többiek. Az ima kevéssé fékezte a visszaélést a ranggal, mert például, ha gulyásleves párolgott nagy fehér porcelántálban az asztalon, a merés sorrendje osztály szerint ment, a nyolcadikosok kezdték, és az elsosök fejezték be, rendjén levonek látszott tehát, hogy a legidosebb, testes szobaparancsnok magának kanalazza ki a legtöbb húst, és hogy a kicsik maradnak utoljára, akiknek a surujébol már csak egy kis krumpli jut.
Elobb a felsosök, aztán az alsósok, a tizennégy éven aluliak, a nyavalyás fikák. Negyedikes lévén én is alsós voltam, lázongó fika. "Fika, hozz egy pohár vizet!" A gorombaságot nyers jópofaság tette magától értetodové. A szobában vastag tréfák a fingról, amely a kollégiumot betölti.
Unokaöcsém, Pali elsos volt, a rangsor legalján, én negyedikes, az alsósok között felül, ellenkezésre hajlamosan. Turtem, amíg turtem a vastag szobaparancsnok vicceit, meg hogy a hazulról jött csomagomat az o jóváhagyásával kibontják, és kérdezésem nélkül felfalják, majd ahogy belépek, az én káromra együtt röhögnek. Ismertem már ezt a típust, az eloröhögot, aztán egyszer csak megelégeltem.
Egyébként megvoltunk egymással, elég jól tanultam, nem voltam irigy, hagytam, hogy játsszanak a négy vércsatornás kozák torömmel, amelyet szobatársaim célzott dobásokkal az ajtófélfába próbáltak beleállítani.
Turtem a csillagrúgatást is, ami abból áll, hogy éjjel, sutytyomban, gyertyafénynél összecsavart papírszeleteket tesznek az új fiú lábujjai közé, és azokat meggyújtják. Mire a láng a borhöz ér, az áldozat nagyokat rugdos, rémülten felül, papírszikrák röpködnek a levegoben, és ezen is lehet vihogni. Az alsósok között is megvan a saját kárukon és legjobb pajtásukon is kárörvendve vigyorgó törleszkedok rendje.
Társaim (falusi tanítók, lelkészek, kántorok, iparosok, gazdák fiai) imbolyogtak az igazságosság sugalmazásai és a rangsor úrhatnám vagy szolgai élvezete között. Este, lámpaoltás után zsoltár következett és kedélyeskedés a faszverésrol, nem tudtam, mi az.
Volt egy osztálytársam, akivel osztoztunk az otthontalanságban, a minden esti érzelmes hazavágyakozásban, és számolgattuk a napokat. Új barátommal Petofi szobra alatt sétáltunk a folyosón, ismerkedtünk, eros fiú volt, azt mesélte, hogy egy nyírségi erdon kellett átmennie, hogy a legközelebbi vasútállomástól a kis falujukig hazabandukoljon, s hogy az erdoben farkasok is vannak, ezért o idonként fenyegetoen megforgat a feje fölött egy nagy fütyköst, és a legutolsó karácsonyi szünidoben a botjával meg is futamított egy farkascsordát. Szerettem volna hinni az új barátomnak.
Én a kollégiumtól harminc kilométerre laktam, biciklin is megteheto út, de megesett, hogy bejött értem egy barátságos orosz ormester, és kérdezte, hogy nincs-e kedvem hazamenni; néhány napos mubetegséget hajlandó volt igazolni az anyám. Amerre a szovjet hadak jártak, Lazar minden helyi nyelvet megtanult. Tolmács volt a berettyóújfalui kommandaturán, sokfelé megfordult, kiismerte magát a piacokon és általában az árucsere világában. A konyhai ébresztoóránkat adtam oda neki egy kozáksapkáért és azért a bizonyos négy vércsatornás torért.
Jeeppel mentünk, én hátul ültem, a lábam kifelé lógott, az ormester tartott, hogy le ne potyogjak. A sofor talán százzal hajtott, el voltam ragadtatva a sebességtol.
De az is élvezetes volt, mikor anyámmal felkéredzkedtünk egy ökrös szekérre; a gazda egykedvuen ült a fatörzsön, a két ökör nem sietett, így alaposan megfigyelhettem minden házat és fát az út mentén. Azt az ismeros, harminc kilométeres utat Debrecen és Újfalu között jó hat óra alatt tettük meg. Jöttem már haza sebesebben is, lovas szekérrel ezen a macskaköves országúton.
Sot: elozo évben apám már elég megbízhatónak látott engem arra, hogy elküldjön tuzifáért a mikepércsi erdobe. A fát kimérték, fizettem, felrakták a szekérre, felültem a bakra, kezemben a gyeplo és az ostor, szépen hazaporoszkáltunk.
Együgyuségemben tudtam örülni a gyorsnak is, meg a lassúnak is, de legkivált a hazameneteleknek. A debreceni Arany Bika Szálló elott azonban búsan, szívszorulással néztem az Újfalu felé elinduló, autóbuszként járatott teherautó után, amelynek oldalsó padján anyám is helyet kapott.
Anyám három napot töltött Debrecenben, kicsit unalmasan telt a jobb sorsra érdemes ido, mert együtt indultunk cipot vásárolni Éva novéremnek és Zsófi unokanovéremnek, ok azonban minden cipoben találtak valami kivetnivalót, semelyik ciponél sem tudtak megállapodni, újabb és újabb próba következett elobb reményteli, utóbb csalódáskelto cipoboltokban. Anyám ezt a válogatást türelmesen méltányolta, én untam, és nem hagytam csúfolódás nélkül, hogy végül ott kötöttünk ki, ahonnan elindultunk. A lányok megkapták azt a pár cipot, amelyet legeloször próbáltak fel. Barbárnak nevezett megjegyzéseimet huvös lenézés fogadta, én azonban továbbra is megmaradtam annál a kezdetleges hajlandóságomnál, hogy az elso boltban az elso, úgy ahogy tetszetos darabot vegyem meg.
Másban is továbbkísért utamon a találomra választás filozófiája, jó az isten, jót ád, véletlen találkozások és telefonok irányították az életemet. Az ebéd az elso utunkba kerülo vendégloben ízlett a legjobban.
Tizenöt éves koromban az elso not, a hozzám legközelebb állót választottam ki a régimódi magántalálkahely szalonjában elém vonuló hölgykoszorúból.
Ez talán az éhséggel függött össze, arasznyit nottem abban az évben, táplálkozni kellett azzal, ami adódott. Debrecennel például, mert a városok és a jó iskolák közül ez volt hozzánk, a szüloházhoz a legközelebb.
A kollégiumi szoba ugyan egy kissé kiábrándító, de kiváló tanáraim voltak, és a legjobbnak az egész kollégiumban a könyvtárat tartottam. Ha az iskola nyomasztott, néha átsurrantam a könyvtárba, ahol senki sem kérdezte, hogy éppen engedélyezetten vagyok-e ott, avagy netán lógok-e. Bármilyen jók is voltak a tanórák, az olvasást érdekesebbnek találtam, és délután a bakancsom a bejárati lépcsoházhoz vitt, ahol a széles, lejtos falépcsoket sok ezer diákláb koptathatta.
Vastag oszlopok között jutottam a könyvtárba, amelynek ajtókilincséhez magasra kellett emelni a kezem. Ahogy beléptem, az orromat elvarázsolta a padlóviasz és az öreg könyvek szaga.
Valami könnyu, folyékony orvosregényt olvastam, annak a gerincét láttam anyám éjjeliszekrényén, arról esett szó valami újfalui asszonytársaságban, amely ismét torta, kávé és meggylikor körül helyezkedett el a csendesség kívánalmára ügyet sem vetve.
Egy tapintatos kéz nehezedett a vállamra, hátrafordulok, dr. Salánky József tanár úré, o volt az osztályfonökünk, nekünk latint és történelmet tanított, tiszteltük és tartottunk tole.
"Ha jól sejtem, magának most az iskolában kellene lennie. Nem?"
"De igen." Álltunk egymással szemben, ez volt a tényállás.
"És legalább valami jót olvas?" - A novemberi homályban, a barna zománcozott ernyoslámpa fényében megnézte a könyvet. "Ezért kár volt lógni", mondta lefitymálóan.
Közel voltam a megsemmisüléshez, a szégyenbol elore menekültem. "Miért nem kár lógni, tanár úr?"
A kérdés szemtelen volt, de az ezért szóval o kínált hozzá fogódzót. A tanár úr nézett, és csak annyit mondott: "Várjon!"
Neki szabad bejárása volt a könyvtár belso helyiségeibe, ahova diáknak nem volt szabad behatolnia. Amíg o odabenn tett-vett, nem tudtam elmélyedni az orvosregényben, és orologi replica italia vártam, ahogy osztályfonököm meghagyta. Kisvártatva megjelent egy könyvoszloppal, letette a könyvtáros asztalára, és azt mondta neki: "Ha ez a fiú megint jön, kérem, ezeket adja oda neki helybeni olvasásra." Biccentett, és ment az iskolába.
A könyvtáros a tekintetével odaintett magához, és elém tette az oszlop tetején fekvo könyvet. Bun és bunhodés. Az iskolában egyszer Salánky tanár úr a folyosón megjegyezte, nem baj, ha csak keveset értek meg ezekbol a könyvekbol, de az a rész, amit mégis megértek, több, mintha egy rossz könyvet egészen megértenék.
Aztán eljött a kollégiummal való szakítás napja.
Szokásban volt ugyanis, hogy ebéd után kimehettünk a városba, de fél négyre vissza kellett mennünk, mert elkövetkezett a szilencium, a csendes foglalkozás két és fél órája, mikor a hosszú asztal mellett fekvo két pad egyikén a helyünkön ülve illett a leckével foglalatoskodnunk, nem türelemjátékkal, pörgettyuvel vagy a kis fajátékkal, amelybol kilógott egy madzag, s ha azt meghúzta a tulajdonos, akkor kibújt a bábu piros fütyije. Aki ilyesmivel zavarta a közrendet, arra a szobaparancsnok vérfagyasztóan rászólhatott.
Szerettem az ebéd utáni sétákat, többnyire Pali társaságában a kollégium vagy a Déry Múzeum elotti kertben, a Péterfián végig a nagyerdobe, kelet felé a Csapó utcában, nyugat felé a Hatvany utcában. A földszintes, magas parasztpolgárházak tágas kapuján szénásszekerek is be tudtak gördülni.
Pali elsosként egy másik szobába volt beosztva, az ebédloben is más-más asztalnál ültünk, és a folyosón vagy a mosdóban is csak futólag találkoztunk, én pedig önzésemben idonként szívesen sétáltam egyedül, noha ot talán még inkább gyötörte az a sóvárgó bánat, amelyben a kollégiumi kisdiák osztozhat a számuzöttekkel, mint engem.
Bár apám háza mindkettonk otthona volt, nekem azonban megvolt benne mind a két szülom, neki viszont egy sem, és még a testvérbátyja, István is Budapestre ment tanulni, kisszeru, félszeg és érzelmes kitéronek látva ezt a mi debreceni próbálkozásunkat.
Berettyóújfalunak tízezer lakosa volt, Debrecennek százezer, nekünk, Palinak és nekem ez a nagyságrendi különbség elegendo tanulnivaló volt. Tetszettek nekünk ezek a nem igazán városias, földszintes utcák, amelyeket azóta nagyobbrészt lebontottak, mert a városépítok ezeket szemsértoen falusiasnak látták, noha szépek voltak, de azok a többnyire értelmes, sot, szeretetre méltó kollégák, akikkel a várostervezo intézetben a hatvanas-hetvenes években együtt dolgoztam, úgy leborotválták egykori sétahelyeinket, hogy még a szívük sem fájt utánuk, olyannyira el voltak telve a modern varázsától.
Valamerre bevágok, valahova kilyukadok, de hogy fogok idore hazaérni? Novemberben derült idoben éppen én voltam a napos, ami annyit jelentett, hogy nekem kellett a közös szobánk kulcsát magamhoz vennem, ha ebédelni megyünk, és utána kinyitni azok számára, akik nem szívesen kimenoznek, és inkább egész délután benn maradnak a kollégiumi szobában, talán mert bizonytalanul érzik magukat a városban, és a fészekbe kapaszkodnak, vagy mert minden szabad idejüket leköti a tanulás, vagy mert egyszeruen lusták.
A kevéssé örömteljes ebéd után rohantam ki a kollégiumból a városba portyázni, és az is lehet, hogy vettem egy üvegezett bódéból egy lekváros buktát, vagy utcasarkon árult szolot újságpapírzacskóban, és megfeledkeztem errol az átkozott kulcsról, amelynek pedig a szent szilencium kezdetére már régen ki kellett volna nyitnia a szobánk ajtaját.
Szem és száj örömeitol fogságban tartva kiadósan elkéstem, és amikor közös szobánk ajtajához értem, tíz neheztelo szempárral találtam magam szemben. Ott ácsorogtak az ajtó elott, én derus hangulatban érkeztem, és szívélyesen köszöntöttem oket, könnyedén elnézést kérve a késésért.
Senki nem válaszolt, ellenben kaptam egy nagy pofont a szobaparancsnoktól. Hátráltam, és fejjel beleszaladtam a hasába, fenékre esett. Szétválasztottak, azt mondta, hogy ezt még megkeserülöm.
Ez a rendszabályozott kollégiumi élet már nem volt nekem való, elmentem megkérdezni az unokanovéremet, Zsófit, hogy beköltözhetnék-e az o albérleti szobájába; igent mondott. Mentem a kollégiumi direktorhoz, és közöltem, hogy Pali unokaöcsémmel együtt kiköltöznénk. Nem nagyon kérdezte, hogy miért. Talán valami olyasmit is mondott, hogy megérti.
Másnap már a Püspöki Palotában laktunk hármasban, Zsófi albérleti szobájában, amelybol látni lehetett a Nagytemplomot és a Piac utca széles torkolatát az Arany Bika Szállodával együtt, amelynek Kék Szalonjában a városi filharmónia zenekar Mozartot és Lisztet játszott dr. Pukánszky Béla zeneiskolai igazgató ihletett vezénylésével. Ebbol a szobából akkor mehettem ki, amikor akartam. A levego sem volt olyan nehéz, és bármikor szelloztethettem.
replique montre suisse