Hazakészülőben (1988)

HHazakészülőben (1988)

Alkalmi útvonalterv a megérkezést követő napra. Kiindulópont a Bimbó csárda, itt írtam az első regényem első oldalát. Ahogy a Bimbó utcán lemegyek, látok egy kertet, egy házat, itt már jártam, itt már laktam is. Ha nem sétálhatnék itt, amnéziás volnék. Gyümölcsösbódét találok azon a helyen, ahol Schittelheim Ede honvéd sírja volt; itt esett el a Bimbó utca és az Alvinczy út találkozásánál, ide temették kegyeletesen, most az ő helyén gyümölcs, savanyúság és gomba kínálja magát. Lehet, hogy a nőknek itt kacérabb a tekintete? A férfiak is mintha jobban megnéznék a nőket. Jobban, mint Salt Lake Cityben? Cseresznye és ananászeper. Négy fehér hasú, fekete galamb szálldos előttem változó alakzatokban. Ebben a házban lakást béreltem titkos randevúkhoz, ide hoztam némelyik vadászzsákmányomat, egyikük a lakás tulajdonosnője volt, amikor a lakbérért jött. Kéziratomat minden távozás után az ágyneműtartóba rejtettem. Gyerekkoromtól fogva kertes házban kerestem védett zugot, de aztán, fiatalkoromban városias lett az ízlésem, megszerettem a sűrű beépítésű bérházas negyedeket, a Terézvárost, az Erzsébetvárost, a Józsefvárost, a gangot, a zárt udvart, a nyirkos, dohos utcákat. Az ágyneműtartóba dugdosott regényt a kiadó visszaadta, nagyon sötét, írjak hozzá valami világosabbat. Írtam bele farsangot és utópiát, de az sem tudott segíteni a dolgon. Néhány éve még az volt a benyomásom, hogy az utópikus szellem nem nagyon bántja a hazai elméket. Lehet, hogy ma már ez nem így van? Meghökkentően nagy otthon a nők feneke. Kicsi autók, fűrészhang, sörhas. Ebben a lassú kedélyű városban, sétálni csak az tud, aki nem kíván semmilyen ügyet elintézni, még szerelmi ügyet sem.
Lánykorában Juli hozott el ide a Kiskertbe, amelyet körülfog a Bimbó út kanyarulata. „Vannak, akik csókolóznak itt”, mondta Juli annyi közönnyel a hangjában, hogy megsejtettem a teendőmet. Juli még nem volt tizennyolc éves. Csak itt le a lépcsőn! Kőnimfák, gázlámpák, s már látom egykori kis lakásunk erkélyét. Egy szoba, teakonyha, fürdőszoba. Itt laktunk, amikor megszületett Dorka. Tizenhat évig éltünk együtt, Juli volt a második feleségem. Könnyű, friss szülés, Juli a fürdőkád fölé hajolva mosott éppen, s egyszer csak megindult a magzatvíz. Taxit hívtunk, bementünk a kórházba, haza kellett jönnöm. Egy óra tájban már Juli vidám hangja jelentette, hogy megszületett a kislányunk. Ha netán hűségesebb férj lettem volna, akkor talán Juli sem akart volna Párizsban maradni és a gyerekeink sem lennének most francia-magyarok. Rádión át hallgattam Budapesten Juli hangját. E világi és túlvilági csodákról tájékoztat. Emberi kísérletek nyomában.

Juli hangját 1974-ben kitiltották a magyar rádióból. Juli főnöke – a Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésénél – Tömpe András volt. A rádió főnöke pedig a testvéröccse: Tömpe István. Mindketten részt vettek a spanyol polgárháborúban a nemzetközi brigádban. Magas, szálfaegyenes férfiak. Az egyiket az okos, a másikat a buta Tömpeként hallottam emlegetni. A buta még él, nyilatkozik az életéről a televíziónak, és nem említi egy szóval sem a bátyját, az okosabbikat, akinek kalandos élete volt. Azt mondták, hogy ő volt a görög kommunista partizánok legendás vezetője, aztán az NKVD rezidense lett Latin-Amerikában. Azt is mondták, hogy Prága hatvannyolcas megszállásakor kihallgatást kért Walter Ulbrichttól, a keletnémet pártfőtitkártól. Kelet-Berlinben volt éppen magyar nagykövet. Megmondta a véleményét igen kereken, aztán kiment és rácsapta az ajtót Ulbrichtra, akire nem volt szokás rácsapni az ajtót. Azért lett kelet-berlini nagykövet, mert otthon útban volt. Őt bízták meg a Rákosi-korszak terrorhistóriáinak a felkutatásával: nézze át az iratokat, írjon egy jelentést, hogy mi történt, derítse fel a résztvevők felelősségét. Tömpe igen alaposan végezte a munkáját, de túl sokat tárt fel. Állítólag T.-nél akadt el, aki a perek egyik fontos dramaturgja volt az ÁVH magas rangú tisztjeként.
T. a hetvenes évek elején a Szerzői Jogvédő Hivatal Igazgatója volt. Engem is kihallgatott egyszer ebben a minőségében. A „Városalapító” német kiadásáról volt szó, amely magyarul még nem jelent meg, és amelyre a kiadói szerződést nem a Szerzői Jogvédő Hivatal által kötöttem meg, mivel ez a hivatal csak a hivatalosan kiadott műveket közvetítette. Regényem közlését a kiadó elutasította, én pedig elleneztem, hogy az ügynök egyben cenzor is legyen. Megsértettem ezzel a rendeleti szabályokat, akkoriban igen rossz néven vett politikai botrányt okozva ezzel. A pénzért aggódó kiadó levelet írt a Szerzői Jogvédő Hivatalnak, hogy övé a világjog, ne kössenek szerződést senki mással, minden opciókérést továbbítsanak őhozzá. Egyszóval följelentett a magyar politikai rendőrségnél. Mégiscsak furcsa, ha az embert a saját kiadója nem együgyűségből, hanem anyagi szorongásból feljelenti. Szerződést kötni a Szerzői Jogvédő Iroda megkerülésével – bűntetté, méghozzá devizabűntetté volt nyilvánítható. Ha akarták, ha volt rá politikai elhatározás.

Én olyasmit mondtam, hogy a levelet nem kommentálom, s az abban foglaltakat sem megerősíteni, sem megcáfolni nem kívánom. Kihallgatóm arcán némi elképedés tükröződött. Ennél gazdagabb választ tőlem az igazgató nem kaphatott, mindenesetre ezt is jegyzőkönyvbe foglalta beidegződéseinknek megfelelően. És én balga fejjel ezt a furcsa jegyzőkönyvet aláírtam. Az ilyen jegyzőkönyveket félre kell tolni. Ha aláírom, elfogadom a bűnüldöző játékstílust. Elfogadom, hogy gyanúsított vagyok. Egy házban dolgozott tehát az okos Tömpe és T., egyik is, másik is igazgató. Hiába volt okos az előbbi, valami hivatali bosszúságok nagyon megkeserítették; egy kisebb rangú párthivatalnokkal összeütközött, a felsőbbség pedig nem neki adott igazat. Tömpe András a hivatali szobájában a szolgálati pisztolyával fejbe lőtte magát. A golyó átütötte a koponyáját, majd a falat is. A hivatali könyvespolcokon az igazgató agyvelődarabkái. Julinak jó főnöke volt, velem igen szívélyes. Az öccse azonban Juli hangját nem kívánta eltűrni. Friss kedvvel Konrád Júlia néven jelentette hetente kétszer reggel fél nyolckor, hogy milyen pompás könyvek jelentek meg azon a héten. Mindegyikről volt valami kis humoros leírása, észrevétele. Veled ébredek, Julikám, minden reggel, mondták a férfiismerősök. Iszonyú sebességgel nézte át a könyveket, ellátta a gyerekeket, nem volt könnyű élete, de a depresszióit leszámítva gyakran volt a szélsebesen sodró Julika. Ma is gyorsan beszél, gyorsan ír, gyorsan főz és gyorsan mosogat, gyorsan jár és gyorsan alkot ítéletet mára, holnap majd alkot egy másikat. A ló évében született, kínai leírások szerint hajlama van rá, hogy odébb nyargaljon.

Amikor itt laktunk a Keleti Károly utca 5. számú házban, egy első emeleti erkélyes garzonlakásban, amelyet Juli nagyanyjától örököltünk, jó volt az ötös autóbusszal a külső Erzsébetváros vakolathullásos szürkeségéből megérkeznem ide a lombok közé. Leszálltam a Nyúl utcánál, és mire ideértem a Marczibányi térre, megenyhült a lelkem. Itt a templom, ahol Juli kislány korában figyelmetlenkedett és a szentbeszéd közben hangosan felrikkantott: „Mamika! Most jut eszembe, hogy milyen régen nem ettünk rántottát!” Itt a paplak, ahol kéz alatt vettük a bort. A pap két nővére falusi bort és mézet árult bizalmasan környékbeli ismerősöknek egy nagy, kőpadlós, hideg szobában. Ha vendéget vártunk, átmentem egy literes zöld üveggel. Asztalunkon volt bor, kenyér meg egy kis sajt, ez elég is. Itt a Ganz Villamossági Készülékek gyára, amelynek a tetejéről az ipari tanulók malacságokat kiabáltak be a szemközti ház fürdőszobájába, lesték a lányokat, hogy mikor pucérkodnak a nyitott ablak mögött. És íme a futballpálya, Dorkával a nyakamban néztük a meccset vasárnap délelőtt, Juli takarított és főzött viharsebesen, Dorkát egyenlő mértékben izgatta a futball és az én hajam cibálása. Szemközt a Statisztikai Hivatal bölcsődéje, nehéz volt ide bejuttatnunk Dorkát, de sikerült – jóformán rá lehetett látni a gyerekre az erkélyről. Most három kisfiú álldogál közel a kerítéshez egyforma kék melegítőben és egyforma sárga teherautócskákkal. „Látjátok, gyerekek” – mondja egy kis vezéregyéniség –, „ide most leülünk és ezt a fát megesszük.” A salakos pályán vastag combú fiúk futkosnak a labda után. Tuskó testű vidéki rendőr, lassú építkezés. Szembejön egy rágógumit őrlő egyenletes arc, egy operettet ad elő, füttyben elbeszélve. Hát ez a bácsi meg mit cipel egy kampósbotra felakasztva? Frissen lőtt nyulat. De hol a puska, bátyám? Vagy maga csak szalad a nyúl után, amire az urak lőttek? Vagy a csarnokban vette? Jámbor ország, kis lengéstávolság. „Az a baj, hogy a Jóska nem rúgott bele a labdába, csak éppen megrúgta.” Hát ez bizony nagy baj.
Érzéki otthonosságunkhoz kell a fák világosabb zöld színe. Berlinben a fák lombozata kékesebb, sötétebb, májusban is szeptemberi, elégikus, fémes ragyogással, halálos tükörezüsttel néznek vissza rád, nem ilyen napozó, hancúrozó testesen, nem ilyen kibuggyanó zöldessárgásan. A szememnek és az ujjamnak ezek a fák és falak megfelelnek. Úgy tetszik, mégis inkább érzékiségből állok, mint szellemi elégületlenségből. Ezt az ifjú párt túlságosan kövérnek találom, az arcuk nem elég szellemes, a kifejezés túlsága sem bántja őket, több hús, mint lélek. Szerző-mozgó emberek, különkereset, vásárlás, nyugati holmik beszerzése, gyűjtögetés, még nem kitörés, még nem útnyitás. Ezt a két fiatalembert nem nagyon izgatja, hogy hol a helyünk a világban. Berek, csalit, pagony kultúrája, polgártársam kvaterkázik és bőgve dalol, célozgat, huncutságokon járatja az eszét, bajoskodik vele, hogy mit szabad, mit nem.
Amikor itt laktam, ifjúságvédelmi felügyelőként dolgoztam a hetedik kerületi tanács oktatási osztályán, mint elsőfokú gyámhatóságon. Gyakorlati városszociológia; bementem délután tucatnyi lakásba, mindegyikben valaki panaszkodott. Sok szülő elrohant ötvenhat őszén és itt hagyta a gyereket a nagyszülőknél. Mi legyen vele? Kivégezték az apát, becsukták az anyát, mi legyen a gyerekkel? Politikai és családi szerencsétlenségek összegubancolódtak. A nagy kaland után mindig ott marad valahol a gyerek. Nagy alkalom volt ez a ragályos átözönlés a megnyíló határon át a mesés Nyugat felé. Férjek és feleségek meglógtak a szüleiktől, egymástól, az egész addigi életüktől.
A nagy lázadók az emberi lét legelemibb adottságai ellen lázadtak fel. Mivelhogy ismerték a kiengesztelődés hatalmát és derűjét. Ezért az egész és a részecske viszonyában nem láttak kötelező háborúságot. Szellemi hiba, ha az állampolgár nemzete nagyságával azonosítja magát. Kis nemzet is lehet nagy, ha csinál valami világtörténelmileg érdekeset. Amerikából visszanézve Buda olyan szembeszökően európai. Igen, európaiak vagyunk, tisztázatlanul keverednek egymásnak ellentmondó értékrendjeink. Megpróbálunk magunk lenni eszméink kikeverésének a patikusai. Egy nemzet akkor nő, ha tanul. Amerikában idegesít a közös önimádat. Egy nemzet ugyanúgy nem mondhatja magát nagynak, akár egy ember.
A kisnemzeti stratégia szakít, szorong, ellenségeskedik. A nagynemzeti stratégia senkit sem akar kiközösíteni, ellenkezőleg, mindenkit szívesen lát a közös munka és a közös vacsora asztalánál. Ez lehetne a magyar vállalkozás, a Duna-völgyi befogadás. A régi példa folytatása. Nem a vagy-vagy, hanem az is-is. Minden betérni kívánót szívesen látni egy lelkiismereti nemzetfogalom körében. Azt is, aki csak egy darabig itt időzött és megszerette az életet itt nálunk. Aki magát magyarnak állítja, az magyar. Mindenki az, aminek állítja magát. Mindenkit annak kell tartani, aminek mondja magát.
Keveredés, vegyülés, befogadás, megtermékenyülés, ezek női gesztusok. A női átkarol, nem támad. Az anyai-női elemtől félti magát a hierarchikus, maszkulinista, statikus, katonai, bürokratikus, peckes, hatalommániás társadalom. Minél keletebbre mégy, annál inkább hátraszorítják a nőt. Egy társadalom annyira szabad, amennyire szóhoz jutnak benne a nők. A kisnemzeti viselkedés szorongó férfi-viselkedés. Begubózik, tiszta akar lenni, fél a keveredéstől, védi magában a letagadhatatlannak gondolt fajt, és nem bír emlékezni arra, hogy mindig a férfiasan előreszegett áll logikájából következtek a legkellemetlenebb tapasztalatok. A legkellemetlenebb az olyan állak emléke, amelyek alatt egy rohamsisak állszíja feszül. A férfiak attól tartanak, hogy a keveredésben el fognak tűnni. A női stratégia magához vonz, elcsábít és beolvaszt.

Jelent az a budai bensőség egy életfilozófiát is,
az annak ellenére, az önmagunk ellenére filozófiáját. Csinálunk valamit, amihez nincs nagy kedvünk. Rezignált tisztánlátás. Nem igazán kellett nekünk az egész, éppen csak elviseljük. Nem ezt akartuk, valami mást képzeltünk, de ezt tanultuk meg. Itt csakugyan van pech, ami a végzet alpáribb válfaja. Mindig az volt nekünk a familiáris, aki következetlen volt. Aki játszott és packázott az ésszerűséggel. Emellett a kevert bölcsesség és tudatos következetlenség mellett döntöttem a maradásaimmal. Ez okozta, hogy ami nem volt eléggé bonyolult, az nem is tetszett nekem. A teóriák vagy álbonyolultak vagy naiv egyszerűek, így is, úgy is nagyképűek és ügyetlenek. Fiatal koromban én is teóriaéhes voltam, templomtoronyból, hegytetőről, repülőgépből vágytam magunkra látni. Nyelvi természetünkből következik a redukálási hajlamunk: a sokeleműt kevesebb elemre visszavezetni. Senkitől sem kaptam olyan teóriát, amellyel élni tudnék.

Korábbi hazatéréseim után én úgy láttam, hogy távollétem alatt Budapest nem sokat változott, néha hozzátettem, hál’ istennek. Csavargok a szürke, lompos utcákon, városi parlag. Ehhez a mi közép-európai hipotézisünkhöz sok makacsság kell. Ennyi érdekes ember erőfeszítését nem szabad veszni hagyni. Túl sok tehetség gebedt bele ebbe a vállalkozásba. Túl sok hozzám közel álló embert öltek meg itt, túl sok hozzám közel álló ember ölte meg itt magát, hogysem a hely számomra közömbös lehessen.
Halottaink emlékeztetnek arra, hogy a félbehagyott, a másik generációra testált feladatokat valakinek mégiscsak el kell látnia. Ha mi nem boldogulunk velük, akkor a gyerekeink. Az emberek életének – innen úgy rémlik – a folytatás az értelme. Az előző nemzedék fia-lánya vagy, része egy ismeretségi kör, egy személyes hálózat közös tudatának. Azonos vagy érzelmes utazásaiddal, ezekkel a szenvedélyes mozgáspályákkal itt a városban. Egymás ittlététől biztonságosabban érezzük magunkat. Merülj a talajba, bomolj fel, add magad át a környezetednek, legyél a krónikása. Minden eltűnés, kitörés, elvándorlás, öngyilkosság olyan romantika, amelyet nem muszáj megengedned magadnak. Tanulmányutakra elengedlek. Van egy erkélyes szobád, mi egyebet akarhatnál? Van benne jó ágyad és íróasztalod, könyvszekrényed és néhány karosszéked. Mi kell még?

Alig léteztem itt, ugyan miért szöknék? Még nem áll az utamban a saját múmiám, még nem vagyok nemzeti emlékmű, még nem ismerik fel az utcán az arcomat, most még jó. Benézek a hajdani iskolám, a Madách Gimnázium kapuján, ismerős, nem megyek fel a második emeletre, félek egy szigorú nézésű takarítóasszonytól. A mellékutcában sok ház falán még mindig ott vannak a háborús és az ötvenhatos lövésnyomok. Ezek a házak minden rendszert kiszolgáltak.
Nincsenek is barátaid, mondta tavaly Jutka. Tenger sok van, válaszoltam. Félősebb években a telefon ritkán cseng, nekibuzdulások idején gyakran. Tavaly, ha a vendégek csak úgy beállítottak, eszembe ötlött: nem szívesen tudatták volna telefonon az illetékesekkel, hogy hozzám jönnek. Mikor taxit kellett hívni, inkább a magam nevét adtam meg. Ne tudják a lehallgatók, hogy ki van itt. Egy ifjú posztavantgárd festő (újszépista), ezt helyesli, így felelősségteljesebb, információ-minimalizáció. Jutka kitört: nem hajlandó elfogadni az ittlét paranoiáját, a megbüntethetők illemtanát. Nem adjuk ki, eltitkoljuk magunkat, aláfogalmazunk annak, amit gondolunk. Együtt hallgatunk, barátságjeleket cserélünk, kevesebbet bízunk a szóra. Szenzuális gyülekezetek, sűrű körben érezni egymás melegét. Lüktető hullámokban közöld magad. B. az utcán teli torokból énekelt, a csend őrei behúzták egy kapualjba, a készséges házfelügyelő gyorsan behúzta a kaput, és bottal megverték.

Telefon cseng, nem veszem fel, kishitűség minden telefoncsengéskor felvenni a kagylót. Kishitűség újra meg újra átírni oldalainkat. Már nem volna szabad tartanom attól, hogy elviszik, amit írtam. Nem szabad a fegyelmezett ittlétet megsebezni. Az áll, az ér, az számít, amit most húzol a sakktáblán. Annak a tudásnak a felelősségével fogalmazni, hogy a most visszahozhatatlan és minden más mosttal egyenrangúan érvényes.

Nem haragszom a világra. Nem állok résen örökös vívóállásban, szeretem a laza tartást. Ablakommal szemben a Kútvölgyi Kórházban született meg Dorka és Miklós, az öreg Hirschler Imre osztályán. „Tündérkém, most megcsináljuk a fiadat… A viszontlátásra, tanár úr!” Hív a folytonos, a megszakítatlan jelenlét. Nyugalom és diszciplína. Anarchista pacifista vagyok. A repülőtéren a vámos is cinkos volt, megnézte a papírjaimat: „Új regény készül?” Azt kívánta, hogy itthon is megjelenhessen. „Nekem sem jó elkobozni, uram, az ön könyveit.” A test szűk környezete a legfontosabb. Itt ráérek Pascalt és Arisztotelészt olvasni. Kleist és Machiavelli hever az asztalomon. Még ne jöjjön értem a komornyikom feketébe öltözve. Természetes, hogy a vendégségből előbb-utóbb elmegyek, de most még ne kelljen. Kedveseim, összeszedem eldobált alkalmi mondásaitokat, használom elejtett félszavaitokat, feldolgozlak benneteket. Lehet, hogy az emlékezet és az intelligencia fordított arányban áll egymással? A játszma befejezése magányos ügylet. Bizonyosfajta állatok elmennek a csordától kiadni a párájukat. Lehet, hogy előbb még barangolnak egy jót az erdőben. Harangszó, rövidüljön meg a friss halott tisztulásának az útja, szabaduljon a terheitől. Borospohárral ülök az erkélyen, szájamhoz emelem, a bor egy húzással múlt időbe kerül. Vendégek jönnek, hektikus rémálmodók. A nagy közös ágyon ezzel-azzal bukfenceznek. Egész Budapest egy nagy ágy, mondja Franciska, akitől nem idegen a humoros túlzás, de a ráhibázás biztonsága sem.

Jó! Van egy kis Duna-táji ressentiment is. Jó, koponyánkban sok hátsó gondolat tekereg és ez meglátszik szemünkön. Jó, túlbecsüljük a nyugati kacatot. Vagy már nem is? De azért mégiscsak furcsák ezek a biográfiák. Miközben a sarat gyúrod, a világosságot is megtapasztalod. Dolgos pesszimista vagyok, alig hiszek a fejlődésben. Nyersz és vesztel egyaránt, a tegnaphoz talán okosabb vagy ma, mint tegnap voltál, de a mához nem. Igyekszem rendben tartani a házamat, a leromlottat kiigazítom, a lehámlottat bevakolom, elvégzem a mai nap dolgát, nulla die sine linea. Itt vannak a mohóságaim és a mulasztásaim, körülszálldosnak a hibásan eltöltött óráim. Csak annyi változásnak adok ebben a szobában teret, amennyi nem lenne túlságosan ízléstelen. Aki itt rohanni akar, az hamar lerohan az ország térképéről. Engem nem zavar, hogy tisztázatlan jogviszonyok között élek, az én jogaimat is megsértik, én is jogsértő vagyok. Meg tudom érteni azokat az embereket, akikkel a nap folyamán találkozom. Melyiket ne akarjam megérteni? Azt hiszem, lehet úgy is élni, hogy az ember se nem hazudik, se nem harcol. Igen, uram, bízom a haza sorsának jobbra fordulásában.

Politikai nézeteim? A védteleneket tilos bántani. Mi több: védeni kell őket. Ennyi. Ez adódott, benne élünk, végzem a dolgomat. Örülök, ha megbecsülhetem a barátaimat azért, amit tesznek. Új idealizmusra vágyom, megformált életfilozófiák tarkaságára. Unom a nyavalygást, az epés felelősségáthárítást, a mérgezett célozgatást. Aki adni akar, az rendszerint talál valakit, akinek adhat. Aki nem tud adni, az csupa gyulladás, mert kapni sem tud, noha csakis azt szeretne. Ez a perc nem egy másik percért van, nem a túlvilágért és nem is a jövőért, hanem a mostért van. A most a mostért van. A mostban benne van az ismert és az ismeretlen, a biztató és a félelmes. Ha most rossz, akkor rossz. A pillanat igazsága mindenkinek más, de vannak pillanatok, amikor a tudatok összekapcsolódnak. A jelen idejű tudatnak több esélye van az elfogulatlanságra. A múlt nyomaszt és kötelez, a jövő irányít és terel, a most mind a kettőnél szabadabb. Egy marokba fogod össze az életedet. A tiszta most misztikus gyakorlatok elérhetetlen célja. Nem vagyok templomjáró, de vallásos vagyok. A papi beszéd, ha nem is riaszt el a vallástól, de közelebb sem visz hozzá. Van, aki akkor a legvallásosabb, amikor tesz-vesz. Régen az imáimban inkább kértem valamit, most inkább hálát adok azért, ami történt. A művészet a múló időből áthelyez az örök idő jelenvalóságába. Randevú a fiktív jelen időben a képzelet és az emlékezet között. A születés: most. A párosodás: most. A meghalás: most. Valami, ami addig nem volt, hirtelen lett. Valami, ami addig volt, hirtelen nincs többé. Határátlépések.
cosplay costumes