Látogatóban a látogatónál (Szendrei Lőrinc interjúja)


A hetvenöt éves Konrád György többször találkozott Havellel, Kunderával és Michnikkel. Együtt várták, lesték, alakították Közép-Európa sorsát. Mára közönnyel gondol a megfigyelőkre

Húsvét hétfőjén, a Balatontól néhány kilométerre, Hegymagason sétálunk a kertben. Konrád György mutatja, hányféle arca van a hegynek. Első rápillantásra harmonikus képződmény. Lágyan domborodik, mint egy pihenő kutya háta. De láthatjuk karmolásra kész sárkánynak vagy szomorú koporsónak is. Egy pillanatra elbizonytalanodik a hangja. Néhány nap múlva, április másodikán lesz hetvenöt esztendős.

– Eljön ez is, mint az ítélet. Néha gondolok már a halálra is. Meg kell szokni. De egyelőre még nem ezzel törődöm. Megöregedtem. Már én sem arra törekszem, hogy eggyel kevesebb legyen, hanem a rekordokra. Hm… milyen lenne megélni a százat? Olvasom, most halt meg az utolsó francia, aki még az első világháborúban harcolt. De él még tizenkét angol ugyanebből az időből. Az egyiket kérdezték: mi a titka a hosszú életnek? „Sok whisky és vad nők!”

Nevet, és ha nem is whiskyt, de egy közeli gazda kellemes, üde borát kínálja koccintásra.

– Az én korosztályom valójában az 56-os nemzedék. Éppen huszonhárom éves voltam. Nekünk akkor jött a forradalom, mint az emlegetett veteránoknak a háború. Úgyhogy van még idő.

Hol ez a nemzedék? Mi lett velük, mi lett belőlük? – áll meg nemzedéktársai fölidézésénél. Mintha az osztálynaplót olvasná, idézi vissza a Madách gimnázium egykori tanulóit, akikkel együtt érettségizett. Többségüknek 1956 határozta meg a sorsát. Az osztály nagyobbik része elhagyta az országot.

– Mondhatom úgy is: emigrációs korosztály lettünk. Többségük igen szép karriert futott be. Tartottunk néhány szívmelengető érettségi találkozót. Majdnem mindenki eljött. Ausztráliában él a leggazdagabb. Ő fizette néhány kevésbé módos társunknak a repülőjegy költségét. A padtársam, Földes Gyula orvos lett. A MÁV-kórház gyermekosztályának főorvosaként gyógyította a kicsinyeket. A legjobb barátom, majd későbbi padtársam Hollender Pál. A könyvespolcomon nyolc-tíz vastag könyvét őrzöm. Amerikában a massachusettsi egyetem szovjetológia professzora lett. Hasonló, mint Charles Gati, csakhogy ő nem liberális, hanem igazi konzervatív. Ahogy a németek mondják, Wertkonservativ, vagyis értékkonzervatív. A háború alatt az édesapját munkaszolgálatra vezényelték, majd amikor megmenekültek, várt rájuk a kitelepítés. Ennek ellenére nagyon jó humorú ember vált belőle. Egy időben mindkettőnknek Huxley volt a kedvenc szerzője. Volt egy fiú, Kisfalvi Gyuri, aki állandóan teniszlabdával edzette a kezét, és rendkívül erőssé vált. Akadt egy goromba társunk, akit egyetlen kézfogással térdre kényszerített, mivel bántott egy kisebb diákot. Egyébként később Shakespeare színházának, a Globe utódjának, a Stradford of Avonnak lett a rendezője. De említhetem a másik Gyurit, Noszlopy Györgyöt. Művészettörténész professzorként tanított Londonban. Mellette ült Gábor Ervin. Egy kicsit nagyhangú, okos fiú. Akkor különösnek tűnt a szemünkben, hogy járt egy lánnyal. A többiek nem udvaroltak, inkább a kuplerájba jártak. Két párt létezett. A Conti utcai és a Király utcai kupleráj pártja. Akik ilyen helyekre jártak, nem igazán értették, mit lehet kezdeni egy lánnyal? Miről lehet séta közben beszélgetni? A matekleckéről? Gonosz módon bekentük fokhagymával a gallérját, hogy csókolózás közben erős bűzt árasszon. Ez a lány még mindig a felesége. Egyébként Gábor Ervinből is egyetemi tanár lett Los Angelesben. És Amerikába került Németh András is, akiről később kiderült, hogy ő dobta be a kályhába az osztálynaplót. Olyan csöndes, szerény fiú volt, hogy senki nem feltétezte róla ezt a vagányságot. „Investigáció!” – vagyis nyomozás – állított be az osztályfőnök. Őt senki nem gyanúsította. Ez a jámbor srác dolgozta ki az űrhajók összekapcsolásához szükségek csápok rendszerét, amit a NASA alkalmazott. Jól emlékszem Szigeti Ivánra, a finom lelkű irodalmárra, akivel a Margit-szigeten olvastuk Babits fordításában az Isteni színjátékot. 1949-ben meglépett, Izraelben páncélos tábornok vált belőle. Több háborúban is harcolt. A dzsesszt Messzbauer Ernőtől ismertük meg, aki mindent tudott a műfajról, sőt maga is dobolt. Nekünk akkor ez a zene ugyanazt jelentette, mint a későbbi korosztályoknak a beat. Vele mentünk a Pálma cukrászdába, ahol figyeltük a Royal Revü Varie¬téből kijövő dívákat, Lizavettát, Hlatky Editet, a nagyon szép nőket. A sarki Tamás moziba jártunk, ahol a film vége előtt csöngettek, hogy legyen idejük kigabalyodni egymásból a fiatal pároknak. És akkor még nem említettem Szakonyi, eredetileg Németh Karcsit, akinek a háta mögött jól el lehetett bújni, amikor a pad alatt olvastam, vagy Szinetár Miklóst, akivel szintén együtt jártunk a Madáchba.

Konrád nagyon büszke az osztálytársaira. Amikor megkérdezem, őt minek tekintik, csak mosolyog: én vagyok, aki szerette az irodalmat…

Elmereng. Adódik az ötlet: milyen lenne egy közös születésnap? Hiszen valamennyien idén töltik be a hetvenötödik évüket. Már csak el kellene indítani egy e-mailt, ami körbefut a világon az egykori osztálytársak között, és nyáron összejöhet a nagy születésnap.

Aztán ő is nekiindult a nagyvilágnak. No nem önszántából. Túl megfigyelésen, letartóztatáson, cenzúrán és betiltáson Berlinbe hívták ösztöndíjasnak. Azt a lakást kapta meg, amiben előtte Vladimir Mroľek, Kazimirs Brandys és Jachek Buchensky, három nagyon jó lengyel író lakott. Amikor letette az asztalra a tízkilós Triumph táskaírógépet, úgy érezte, ugyanazt folytatja, amit Budapesten félbehagyott.

Bár külföldön dolgozott, tanított, bejárta Európát, átjutott Amerikába, számtalan nyelven megjelentek írásai, mégis magyar írónak, ideiglenes külföl¬dön állomásozó magyar írónak érezte és tartotta magát. Hasonlóképpen nyugalom öntötte el, bárhol járt Ausztráliától a horvátországi Hvar szigetéig, amikor leült írni: itt is magyar író vagyok, gondolta. Holott itthon lassan sikerült teljesen kitörölni a nevét a köztudatból. Egymás után vette át a díjakat, elismeréseket Bécstől Antwerpenig, Stockholmtól Párizsig, amikor fölkereste egy német televíziós stáb.

– Szükségük lett volna némi technikai segítségre a Magyar Televíziótól. Budapestről azt válaszolták, hogy Konrád György nevű magyar írót nem ismernek. Vagyis kifelé is működött a cenzúra. Anperson voltam, vagyis nem létező személy.

Hogy is volt ez? – kérdezheti egy mai fiatal, akinek Konrád György a kortárs irodalom egyik meghatározó és elismert alakja, az európai és humanista gondolkodás megkerülhetetlen személyisége. A nagy sikerű, Látogató (1969) című regénye után közel tíz esztendő múltán ugyanis következett a Szelényi Ivánnal közösen írt Az értelmiség útja az osztálytársadalomhoz (1978) című tanulmány. A trockista őselemekkel megvádolt és a jugoszláv Milovan Gyilasz Új osztály rendszerbíráló gondolataival rokon írás miatt törölték nevét és szellemét a magyar irodalomból.

– A cenzúra működött akkor is, ha külföldön előadást, író-olvasó találkozót szerveztek. Mindig akadt valaki a követségről, aki jegyzetelt. Természetesen barátságos, jó szándékú emberekkel is találkoztam bőven. Talán abszurd, de New Yorkban még az öreg nyilasokkal is jól elbeszélgettem.

Visszajövünk Európába. Még szerencsére itt élnek közöttünk, hangjuk, szavuk időnként eljut hozzánk, de már-már történelmi alakokká nőttek azok a barátai, akik meghatározták Kelet-Európa szellemi és politikai átalakulását. Konrád György nem egyszer találkozott a cseh Václav Havellel, Milan Kunderával, valamint a lengyel Adam Michnikkel. Vajon miről folyt közöttük a diskurzus? – terelgetem újabb irányba mesélő kedvét az egykori zsidó kocsmából átalakított, 1856-ban épült, hegymagasi családi ház dolgozószobájában. Az asztalon résnyi hely marad a pohárnak Krúdy, Márai, Wittgenstein és mások könyvei között.

– Havellel 1970-ben Prágában, egy pincesörözőben találkoztam. Ő akkor szoros rendőri felügyelet alatt állt. Ne felejtsük, mindössze két évvel voltunk 1968 után. Tudni kell azt is, hogy Havel nem volt szegény ember, gazdag szüleitől örökölt. Szeretett elhúzódni a vidéki házába. Mivel állandóan követték a rendőrök, kialakult közöttük a beszélgető viszony. Mit ne mondjak, a titkos rendőrök talán meg is szerették Havelt, aki időnként még tréfálkozott is velük. Szólt is nekik, hogy néhány hétig kénytelenek nélkülözni a társaságát. Mire a rendőrök vidáman készülődni kezdtek, hogy követik a rebellis írót, legalább kirándulnak egy jót a hegyekben, majd délutánonként meglátogatják. Oké, nevetett Havel, még egy sör is akad majd. Hát így nézett ki a kicsit slampos cseh diktatúra. De a többi sem volt elegánsabb.

Ha már itt tartunk, kíváncsi vagyok, vendéglátóm hogyan viselte el, amikor őt figyelték meg, követték, házkutatásokat tartottak a lakásában, bevitték a rendőrségre, végigélte a kihallgatásokat.

– Engem nem zavart. Szerencsére nem vagyok paranoiás. De észleltem, hogy ismerős, aki követ. Nem izgatott. Tudtam, ha megszólítom, zavarodottan elsomfordált volna. Csobánkán béreltem egy házat. Kijártak hozzám a barátaim. Ott heverészett a fűben Kis János, Haraszti Miklós, Petri György, Rajk Laci. Két nagy fekete kocsi állt a ház előtt. Ez nem volt szokatlan számunkra. A nagy melegben kimentem hozzájuk, hogy kérnek-e frissítő vizet? Nem! Nem! – hárították el, és ezt a „szakmai önérzetet” Petri Gyuri nagyon méltányolta.

Nézem az arcát. Egy csipetnyi mosolyt fedezek föl a szeme sarkában. Vajon miként érez most irántuk? Megbocsátott?

– Ez nem megbocsátás. Közöny – érkezik a válasz, és közénk ül Camus. Majd az is kiderül a folytatásból, hogyan viszonyulhattak hozzá a megfigyelői. – 1974-ben a kihallgatóm egy idő után beismerte, egyáltalán nem érti, miért vagyok letartóztatva. Nem találja a választ az írásaimban. Rezignáltam viccelődtem vele, hogy ezek szerint őt nem sikerült fölizgatnom. Mit keresek itt? A ki tudja, hányadik kávéja után, fáradtan nyújtózkodott, a karjával jelezte, hogy nála magasabb helyen keressem a választ. Így aztán folytattuk kedvenc könyvének, a Svejknek az idézgetését.


Azt nagyon ismerte, értette. Amikor elmúlt a régi rezsim, hívott telefonon. A közbenjárásomat kérte, hogy ne veszítse el a kicsi bérleményét valahol Sashegyen. Segítettem.

Megint lépünk egyet. Most Párizsba tartunk. A Cluny kávéházban Milan Kunderával ülünk egy asztalnál.

– Túlkerült a radikális számvetésen. Keserűen belátta, hogy Prágában már nem lesz nagy író. Ő a csehek szemében egy francia, vagyis európai író lett. Az az igazság, hogy ő valóban francia akart lenni. Jóval kevésbé hitt abban, hogy megváltoztatható a kelet-európai rendszer, mint akik otthon maradtak. Általában akik külföldre kerültek ebből a régióból, pesszimistábban látták a jövőt. Nekünk sokkal erősebb érdekünk volt a rendszerváltás. A legoptimistább Adam Michnik volt.

Utazunk tovább. Egy Nyugat-Berlinből Varsóba tartó vonaton ülünk 1978-ban. Konrád György a lengyel fővárosba igyekszik, ahol végre találkozhat idős édesanyjával, akihez nem jöhetett haza, mivel nem engedték volna vissza Nyugatra. A lengyel határőrök belékötnek. Hiába magyar az útlevele, vízumot kérnek tőle. Az nincs. Van viszont kéznél egy Stern magazin, benne egy bombázó reklámhölgy fotójával. Ezzel lehetett megváltani a vízumot.

Édesanyját a varsói repülőtéren tartották föl. Budapestről jelezték, hogy érkezik Konrád György anyja. Mindenét szétszedték, kiborították, de csupán a Kortárs egyik számát találták, a hátlapján Baranyi Ferenc versével, faximile nyomtatásban. Az éber lengyel politikai vámosok ezt borzasztó gyanúsnak tartották. Azt gondolták, egy magyar szamizdatra bukkantak. Emiatt csak nagy sokára engedték el a mamát.

Elmentek a már emlegetett Kazimirs Brandyshoz.

– Az ő húga egy nagy színésznő volt, akiről később megtudtam, hogy Adam Michnik szerelme. Ő hozott össze minket, akik már ismertük egymást Párizsból, ahol Kende Péter lakásán beszélgettünk először.

A randevúra a Krokodil kávéházban került sor, ami körülbelül annyira felelt meg a konspirációs találkozóknak, mint Pesten a New York kávéház.

– A titkos megbeszélés úgy kezdődött, hogy amikor megjelent az ajtóban Michnik, mindenhonnan a becenevén üdvözölték: Adas, Adas! Mosolygott. Ölelgetett mindenkit, örömködtek, majd szabódott, mivel éppen a letartóztatásból érkezett. A negyvenötödikből. Ez már majdnem jubileum volt. Állandóan elkapták, mivel járta az országot, hogy repülőegyetemeken előadást tartson. Arra a kérdésemre pedig, hogy nem akar-e emigrálni, kinevetett. Hülye lennék elmenni – válaszolta –, most kezdődik valami jó, olyasmi, amiért küzdünk. Erre még várnia kellett.

Közbejött a szükségállapot. Michnik és társai ismét börtönbe kerültek. Olyan vádakat állítottak össze ellenük, amelyek alapján akár ki is végezhették volna őket. Bár Jaruzelsky tábornok megígérte, hogy erre nem kerül sor, Konrád György egy Amerikában, 1982 decemberében megjelent írásában emlékeztetett, hogy Kádár János is hasonlókkal áltatta Nagy Imrét.

– Amikor Michnik és társai veszélybe kerültek, találkoztam Donáth Ferenccel, hogy mit tegyünk. Ő javasolta, hogy keressünk nyilvánosságot, az segít. Így jelent meg az írás a New York Review of Books hasábjain – hallgat el, mint aki a legkevésbé sem szeretné magát életmentőnek láttatni.

Kitört a balhé. A pártlapban megjelent a Nem babra megy a játék című dörgedelmes cikk. Megszállták Rajk László szamizdat butikját, és sorra tartottak házkutatásokat a demokratikus ellenzék lakásain.

– Michniktől tanulták meg a barátaim, hogyan kell a szamizdat irodalmat gyártani és terjeszteni – lép egyet az időben. – Ezt sikerült odáig fejleszteni, hogy 1988 decemberében a Beszélőt már a Belügyminisztérium épülete előtt osztogatták a fiatalok.

Megérkezünk a rendszerváltás utáni évekbe. Konrád György akkor sem tagadta meg humánumát. Élesen elítélte Jugoszlávia bombázását. Figyelmeztetett, hogy „a demokratikusan felhatalmazott államvezetők egész kerekasztalának is módjában áll tévedni, kivált, ha tévedésük kockázatát nemhogy ők maguk nem, de jóformán még saját katonáik sem viselik”. Vagyis hogy a háború a jugoszláv népeknek halált és a széteséssel járó tragédiákat terem.

Emlékeztetem, hogy néhány napja Magyarország is elismerte Koszovó függetlenségét.

– Nem vagyok boldog. Hasonló a szindróma, mint amikor az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett, aminek utódállamai szegényebbek és elmaradottabbak lettek. Ha Jugoszlávia megmaradt volna föderációnak, nem halt volna meg annyi ember, nem vesztették volna el a háborút. Nem a titói kommunizmus a példa. Sőt! És ne felejtsük el, kétmillió vegyes házasságot kötöttek Jugoszláviá¬ban. Most egymás ellenségei a családtagok. Azt remélem, hogy ők is bekerülnek az Európai Unióba, ahol vélhetően nem bombázzuk majd egymást.

Közben bealkonyodik fenn a hegyen, Hegymagason. Kitölti a maradék borocskát, koccintunk húsvét estéjén.

– Az a feltámadás, az újjászületés – áll meg egy pillanatra –, amikor az emberek nem népvezérekre, hanem a saját szívükre hallgatnak. replica tag heuer