„Az 1944-45-ös télen láttam hullát eleget. El tudtam képzelni, hogy én is egy leszek közülük, és ez rossz érzés volt, de az erről való képzelődést elfedték a gyakorlati teendők, veszélyben az ember praktikus. Igazából csak pillanatokra szembesül a halál esélyével, például amikor a homlokára tartanak egy pisztolyt. Akkor érzi, hogy igen, ez lehetséges. Mivelhogy az ember attól a pillanattól fogva felnőtt, amikor szembenéz saját halálával, tizenegy éves korom óta felnőtt vagyok. Van, akivel ez még korábban megtörténik, van, akivel későbben, és olyan is van, akivel sohasem.”